Szabadság = 1. ~: tűzvész és nyargalás 2. ~: az „előre!” azt jelenti, hogy akármerre
Példamondat: „Ez is egy európai álláspont”
Van itt egy zsarnokság: az a liberálisnak nevezett közkedvelt képzet, mely szerint az emberek autonómak, nincs is más életcéljuk, mint az autonóm élet, és ha egyáltalán szükség van bármilyen politikára, annak célja csak az lehet, hogy tartsa tiszteletben ezt az abszolútnak tételezett antropológiai elvet. Ebből a helyes politika két iránya vezethető le: az állam vagy hagyjon békén az embereknek, ekkor intézményi és igazgatási kérdésekké silányítva igyekeznek kizárni a politikát az emberi világból, vagy, mivel ez a vállalásuk teljesíthetetlen, és így az ajtón kitessékelt átkozott politika mégiscsak visszamászik az ablakon, akkor az a feladata, hogy segítse elő a jó élet feltételeinek kialakítását, azaz tegye még autonómabbá az embereket. A liberálisok által nagy gonddal kidolgozott „szabadság elmélete” a politikát tehát mindenhová elvezeti, oda is, ahol nem lenne semmi dolga. Az általuk démonizált hatalom valóságos zsarnoksággá válik: uralma alá hajtja az egész embert, veszélyeztetve annak integritását.
A szabadság azonban nem elméleti kérdés. A szabadságot gyakorolni kell.
Ha kinézünk az ablakon, azt látjuk, hogy nem mindenki képes gyakorolni a szabadságot. Szabadságunk van a döntésre, ami mindig gyakorlati és nem elméleti kérdés, de a szabadság megéléséhez döntenünk kell a szabadság mellett. Az a szuverén, aki képes meghozni ezt a semmiből születő döntést. A szabadság tehát a politika minden formáját feltöri, a szabadság ugyanis nem ellentétes hatalommal, hanem annak megvalósulása: a szabadság gyakorlása maga a hatalom.
A szabadságot megvalósító hatalom pedig nem ismer nyugvópontot: csak tűzvész meg nyargalás az élete. A szakadatlan gyakorolt szabadság dönt arról, hogy fennáll-e a tűzvész, és hogy mit kell tenni a tűzvész elhárítása érdekében, majd nyargal tovább, újabb és újabb mozgásteret nyitva a cselekvés számára, büszkén jelentve ki, hogy az „előre!” annyit tesz: akármerre, egyetlen dolgot őrízve csak meg: saját körülrajzolhatatlanságát. S ha megpróbálják előle eltorlaszolni a végtelen fullánkját (mondván: nincs mozgástér, nincs alternatíva, úgysem lehet másként csinálni és így tovább), akkor mindig tesz vagy mond valami megjósolhatatlant, rést nyitva a lezárt kapukon, kinyílvánítva, hogy amit képvisel, „ez is egy európai álláspont”.
Míg a szabadság zsarnoksága magát a szabadságot bénítja meg, a hatalom szabadsága kiteljesíti azt.
A szabadság ugyanis nem élvezhető kontextus nélkül. A sokféle emberi akarat káoszában a szuverén szabadsága vág rendet. A káoszból csak úgy lehet kozmoszt formálni, ha a politika nem ismer nyugvópontot, előre megy, ha tetszik akármerre, folyamatos mozgásban tartva a legalapvetőbb emberi szenvedélyeket: a reményt, a félelmet, a büszkeséget és a haragot, állandóan emlékeztetve és ugyanakkor felejtésre készetve, egyetlen közösséggé tartva össze a széttartó sokaságot.
Szemben a „szabadság elméletével” a „szabadság gyakorlása”, mivel nem magát az egész embert, hanem csak a legalapvetőbb szenvedélyeinket manipulálja, érintetlenül hagyja integritásunk legmeghatározóbb vonását, hogy ki-ki maga képes-e meghozni a döntést a szabadság mellett. A „szabadság gyakorlása”, vagyis a hatalom tehát nem lerombolja, hanem egyenesen tiszteletben tartja az emberi motívumok sokféleségét és az emberi természet eredendő problematikusságát.