C »»» D
Nem hagy nyugodni.
Azt mondja, a mennyország szomorú.
Mintha kezdeném érteni, azt hiszem kezdem érteni, hogy születik egy gyilkos, persze, korántsem biztos, hogy én kezdem érteni, az egyes szám első személy használata ugyanis nem azt jelenti, hogy én, lehet, hogy mindezt ő csinálja velem, lehet, hogy én csak hagyom, mert van benne valami végtelen szomorúság, ugyanakkor a szívósság és kitartás olyan kérlelhetetlen elszántságával ütközik neki a dolgok kétségbe vont rendjének, mintha úgy akarná azokat megváltoztatni, hogy helyre álljon eredendő szerkezetük, távolságot kellene tartanom, tíz métert, 107 lépést, százötven évet, nyolc lépcsőfoknyi, nyolc és fél pohárnyi, két kilónyi, hatvannégy levélnyi távolságot, tíz a százhuszadikon plusz egyre lenni tőle, vagy a leírható összes kilences szám segítségét hívni, mert magával fog ragadni, le fog húzni a mélybe, fel fogjuk tenni „a” kérdéseket, én és én, utána már nem lehet visszajönni sehová sem, mert „hiába” nyitunk egy rést, a Kivezető Utat a háború és háború világából, „hiába” szöknénk el egészen Schaffhausenig, ha háború és háború van mindenhol, őbenne is, bennem is és a fejünk fáj, nehéz és le akar szakadni a nyakunkról, „hiába” deszkázzuk be, én és én, belülről ablakainkat, hiszen kintről kell azt csinálni, nem belülről kifelé, így nem véd az meg minket semmitől sem, csak magunkat zárjuk be, de „hiába”, ha mindannak, ami klasszikus, nyoma vész, „hiába” védi azt északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó, ha mégsem bírja ki az időt, telik, de nem múlik, „hiába” van két óránk, ha mindkettő meglehetősen pontatlanul méri az időt, az egyik túlságosan késik, másik meg nem is az időt, hanem a kiszolgáltatottság örökkévalóságát méri, s ahhoz nekünk csak annyi közünk van, mint gallynak az esőhöz, „hiába” keressük az egészet, mert a részletek összeesküdnek és minden tér szűk nekünk, „hiába” keressük, én és én, az Istent, a tér kitüntetett pontját, mert sehol, de különösen Quangzhouban nem lelhetjük fel soha, „hiába” akarnánk, én és én, bevezetni egy új metafizikát a dolgok ördögi elrendezése ellen, ha egyszer tehetetlenek vagyunk a világ sebességével szemben és a metafizikát egyébként sem lehet bevezetni, különösen nekünk nem, magyaroknak, akik már egy ideje elvesztettük érdeklődésünket a kis tettekre berendezett világ iránt, és elvesztünk, degenerálódtunk, kipusztultunk, mi, magyarok, az Eszternék országa, urunk vesztett szolgák, akik nem tudunk meglenni büszkeség, méltóság és bátorság nélkül, még akkor se, ha tompa agyunk mélyén érezzük, hogy mindezek nem belőlünk fakadnak, mert mi, magyarok zúgó aggyal csak beleszülettünk ebbe a körülkerített világba, s akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, mi sem tudjuk mivégre ez a tülekedés a tápláló csecsek körül, mert végső soron mi, magyarok gyávák vagyunk mindannyian, a gyáva pedig lenézi magát, s ezért még kevésbé képes a többi gyávát becsülni, mindannyian betegek vagyunk, mi, magyarok, mert mi már nem „beszélünk”, hanem „suttogunk” meg „felhördülünk”, mi nem „járunk” az utcán, hanem „lázasan rohanunk”, mert nem „bemegyünk” valahova, hanem „átlépjük a küszöböt”, és miközben, mi degeneráltak, mi, magyarok, a világ végzetes kataklizmájáról nyafogunk, azt se tudjuk, ki a miniszterelnök, vagy hajózható-e a Duna, és hiába ordítjuk el magunkat, hogy édes hazám, ne légy olyan szomorú, ha Magyarország egy rossz hely, vissza kell ezért vonni az áldást, vissza kell bontanunk a templomot, magunk ellen kell fordítanunk az állatoknak szánt csapdát, ellen kell állni a hatalomra törekvésnek, az ellenállásnak, az enyészetnek, mert vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre, édes hazám.
Nem nyugodhatok bele, hogy semminek semmi értelme.
Végeznem kell vele.
