„Ezernyi fajta népbe töppedt, / de hetyke elmebajsza áll, / láttam egy szónok ordibál: / csak keze van, mit égbe lökhet, / mert bár a múlt merő öröklet, / miért, hogy sorsa íly fatál, / s csörgőként rázva csontos öklet, / azt hiszi, megdeterminál?”
(Parti Nagy Lajos: Szívlapát)
„...melyik út megyen itt Budára?’”
(Arany János: Toldi, első ének)
Nincs ma egy, a liberális jelzőt önmeghatározásként is felvállaló, komolyan vehető liberális párt Magyarországon.
A kérdés: mikor lesz?
Az előző fejtegetés azzal zárult, hogy mindaddig, amíg a liberális közmegegyezés mintegy láthatatlan hatalomként képes meghatározni a kimondható és kimondhatatlan kérdések körét, vagyis, amíg ez a közmegegyezés uralkodik Magyarországon, addig igazából nincs is égető szükség egy önálló liberális párt létrehozására.
Csakhogy meghasadnak az evidenciák, repedezik a közmegegyezés.
Mert nemcsak arról van szó, hogy egy politikai és kulturális elit járatódott le, hanem, hogy ennek az elitnek a politikai teljesítménye sikertelenné tette az országot. Nem az a helyzet, hogy példának okáért a liberális kulturális elit elfelejtett volna jó verseket vagy regényeket írni, vagy a liberális szellemi forrásokból táplálkozó kulturális alkotások értéke hirtelen lehanyatlott volna (bár nehéz ez utóbbit megítélni), hanem, hogy ez a kulturális elit elköteleződött egy olyan politika igazságai mellett, amely kudarcba vitte az országot. Mivel azonban saját kudarcát nem ismeri el, ezért egyre türelmetlenebb, hangosabb, indulatosabb.
Ezért van az, hogy hiába kiáltják el magukat Fegyverneken vagy Törökszentmiklóson, hogy hé, magyarok tegyetek már valamit, könnyen lehet, hogy szívlapát lesz a köszönet.
Vagy épp vendégoldal, amely az új közmegegyezés felé mutat.
Mert meginogtak a régi térkép evidenciának tekintett tájékozódási pontjai, hogy ami nem liberális, az fasiszta, és mert már formálódnak az új igazságok. Ilyenek: minden kérdésre a nemzeti érdek nézőpontjából kell tekinteni. Szakítani kell azzal a felfogással, hogy Magyarország erőtlen és gyenge, ezért jobb, ha csak alkalmazkodik. Van mozgástér, lehet politikai lépéseket tenni annak érdekében, hogy magunk döntsünk a sorsunkról. Érdemes kiállni az igazságainkért, mert más nem fog kiállni értünk. Nemcsak Brüsszel, de Fegyvernek is számít. Nem hagyjuk magunkat eltéríteni a céljainktól, rajtunk nem fog a lebeszélés kultúrája.
Ez egy olyan formálódó közmegegyezés, amit elég nehéz elutasítani.
Mégis, ez az egyenesderekúság és magabírás sokaknak nem tetszik.
Nem tetszik a hazai liberálisoknak, és nem tetszik nyugati elvbarátaiknak. Azért kiabálnak, hogy túlordítsák a formálódó közmegegyezésen a régi igazságaikat. De az igazság hangja nem a leghangosabban kiabálóké. Lehet, hogy aki torkaszakadtából ordít, az csak fél. A magyar liberálisok nyugati barátai attól, hogy ragadós lesz a magyar példa, s hirtelen jónéhányan, a románok, csehek, szlovákok, de ki tudhatja, a spanyolok, portugálok és még kik kezdhetnek el saját nyelvükön misézni. A magyar liberálisok meg attól, hogy elveszítik monopóliumokat az igazságra.
Ezért egyre türelmetlenebbek, hangosabbak és indulatosabbak, ezért kezdenek egyre-másra aláírásgyűjtésbe, s írogatnak hol meséket, hol kiáltványokat.
Egy szó, mint száz: az új közmegegyezés megszilárdulása lesz az, ami életre hívhat egy új liberális pártot.
Ekkor azonban a liberalizmus egy pillanat alatt el is veszíti eddigi versenyelőnyét, azt a képességét, hogy rejtve tudta tartani hatalmát, mintegy láthatatlanul gyakorolva a közmegegyezést. Az új liberális párt létrejötte ugyanakkor nemcsak a látható és a láthatatlan birodalma között okoz majd hasadást, de magán a liberális táboron belül is. Egyfelől nem világos ugyanis, hogy a huszonegyedik századi emberjogi liberalizmus képes lesz-e Magyarországon meghatározó pártot csinálni. A politikai táborképzéshez, a mozgósításhoz, a támogatás megszerzéséhez, az emberek maguk mögé állításához ugyanis nem dühödt száj kell, hanem még a liberálisoknak is „csontos ököl”, vagyis erő és hatalom.
Másfelől a nemzeti liberálisoknak már van pártjuk, úgy hívják, hogy: Fidesz.
