„A GYŐZELEMÉ AZ IGAZSÁG”

(Krasznahorkai László: Háború és háború)

Van egy dramaturgia.

Orbán Viktor a brüsszeli EU-csúcs csütörtök éjszakába nyúló tárgyalásáról távozva csak annyit mondott: „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”.

A magyar miniszterelnök a „mi a helyzet?” és a „mi a teendő?” kérdés megválaszolása során nem először fordul a háborús metaforához,  a kormányzás megértését segítő kitüntetett analógiaként használva a háborús nyelvezetet.

A racionalista ellenérvek unalomig ismertek: Miféle háború? Miféle forradalom? Tetszene inkább kormányozni.

Van néhány dolog, amit a racionalista, a liberális értelmiségi, a reformközgazdász, az árokbetemető vagy a „kapus” egész egyszerűen soha nem lesz képes megérteni: a politika a dramaturgiák művészete.

Valamilyen megmagyarázhatatlan nagyvonalúságtól indíttatva mégis megteszem, ami tőlem telik: igyekszem segíteni nekik.

Illusztráljunk.

A forradalom egy döntő kérdésben rokon a szerelemmel: mindkettő dramaturgia kérdése. A dramaturgia végső soron játék, ami lényegét tekintve nagyon komoly dolog. Aki varázstalanítani akarja a politikát, azaz ki akarja írtani a dramaturgiákat a világból, az magát a játékot számolja fel, félelmetessé téve ezáltal a politikát. Aki így jár el, akarva akaratlan növeli a politikával szembeni ellenérzéseket, hiszterizálja a közéletet, rombolja a politika és a politikusok tekintélyét. Így vezet el a politika liberális kritikája a hatalom démonizálásáig.

A helyénvaló kérdés inkább az lenne, mit tesz a politikus, amikor ilyen és ilyen dramaturgiához nyúl, és érzünk-e indokolt feszültséget a dramaturgia megválasztása és a vélelmezett szándék között?

Mit tesz tehát az a politikus, aki forradalomról vagy háborúról beszél?

A „forradalom”, mint dramaturgia annyit jelent, hogy (1) a feladat egy egészen új rend kiépítése, (2) ebben a munkában a régi rend akadály, (3) a régi rend lebontása során felvállalt konfliktusok, legyenek azok bármilyen fájdalmasak is, nem megkerülhetőek, hiszen a (4) a régi lebontása nélkül nem lehetséges az új kiépítése.

A „háború” dramaturgiája szintén a helyzetleírás és a teendők kijelölésének politikai problémájára válaszol. Ha például „háborúban állunk az államadóssággal”, akkor ez azt jelenti, hogy (1) egzisztenciális kérdések forognak kockán, (2) vagy mi vagy az államadósság kerekedik felül, (3) a vereség beláthatatlan következményekkel jár, (4) például leszűkül a szuverenitásunk, elveszítjük az önmagunk felett való rendelkezés képességét, és mindez azt is jelenti, hogy (5) nem reménykedhetünk a győzelem esélyében, ha nem állunk ki az érdekeinkért, ha nem védjük meg azokat másokkal szemben, akik fenyegetnek minket.

A politikai vita ott keletkezik, ahol a dramaturgiák indokolatlanságával áll elő a rivális. Nekik azt kell igazolniuk, vagy eljátszaniuk, hogy például a vak is láthatja, hogy nincs forradalom, vagy minek ugrálni, állandóan csak harcolni, ahelyett, hogy békésen alkalmazkodnánk.

Könnyen lehet azonban, hogy a valóság eltérő leírása mögött az érdekek különbözősége húzódik meg. Azért nem lehet forradalom, mert a régi rend fenntartásához nekik fűződik érdekük, ők azok, akik vissza akarják csinálni mindazt, ami eddig történt, mert az új rend kiépülésével veszítenek. Vagy azért nem kell háború, mert a hitelekből finanszírozott szociális transzfereket szavazatvásárlási technikaként használva ők azok, akik eladósították az országot, meg azért, mert ők békésen és simulékonyan meg tudnak egyezni az IMF-fel, az Unióval a külföldi tőke és bankok kedvéért, beáldozva a magyar emberek érdekeit.

Hiszen ki vitatná épp ésszel, hogy érdekek és érdekkonfliktusok állnak az EU-csúcs, az országgal szembeni kötelezettségszegési eljárás továbbvitele, vagy az újabb leminősítés mögött?

A széplelkek számára mindenesetre kiábrándító lehet, hogy a politikában az igazságnak is megvan a maga dramaturgiája: a győztesé és a győzelemmé az igazság.