Van itt egy megértési kísérlet.

Önmagában elgondolkodtató, hogy 24 óra és egy bejegyzés elég volt ahhoz, hogy az „értelmiségi” felháborodjon. Így tett az Index, így tett Keresztury Tibor, ahelyett, hogy egy kicsit vártak volna, hogy mi lesz ebből az egészből. Ehelyett...

A „Krasznahorkai” bejegyzés ugyanis nem kivégzés, hanem előkészítés. Egy megértési kísérlet előkészítése. A forma irodalom, a probléma azonban, valóban, kívül és túl van az irodalmon.

Írtam egy Krasznahorkai-általánost, amit szándékaim szerint hat részben közlök. Íme az első:

Semmi se marad utána

? »»» ?

Itt rohad a pincémben.

Csak úgy árad belőle az áporodott hullaszag.

Gondolnom kellett volna rá, hogy nem bírom elviselni ezt a szagot, pár percnél tovább semmiképpen sem, nem hogy örökké, azt hittem, hogy a diadalmas romlás, a halál csak amolyan figyelmeztetés s nem kétségbeejtő végérvényesség, hogy minden, ami történik, az jó, s hogy végső soron ki is vagyok én, hogy ellen tudjak állni a részletek őrjítő egymásutániságának, egy nagy sötétlő szomorúságnak, amely fokozatosan kerített hatalmába, rejtélyes módon húzott magával a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, a szorongás, hogy a végén még tényleg megbolondulok, mert vagy már eleve megőrültem vagy valami delejes erő birtokában, pusztán szavakkal meg tudom határozni a körülöttem folyó események szerkezetét, miközben mégiscsak megfékezem őrületemet és beletörődöm, hogy az egyetemes kiszolgáltatottság fundamentális eresztékei pókhálóként lengik be a világot, neki pedig gondolnia kellett volna rá, hogy ez lesz, hogy elkerülhetetlenül így fog végződni, mint egy csapdába esett állat rádöbben majd, hogy nincs többé menekvés, hogy nincs értelme semminek, hogy mindennek azonos súlya van és minden halaszthatatlanul fontos, és hogy nincs az a tágasság, amiben otthonra lelhetne, mert végül is miben reménykedett, tudott rólam már egyet s mást, gondolhatta volna, hogy ez nem fog olyan egyszerűen menni, ahogy talán elképzelte, vagy nem is tudom, hogy elképzelte-e mindezt, hiszen, ha jobban belegondolunk helyzetünkbe, az övébe meg az enyémbe, nem illeszkedik ez semmiféle sémába, az isteni elrendezés, az ördögi rend, a sors vagy éppen a véletlen mit se tudott arról, hogy mivé lesz ez az egész, hogy a lehorgonyzott tér és idő nem lesz hasznunkra, hiszen még magam sem tudtam, amíg egy hirtelen ötlettől vezérelve, utat nem engedtem kétségbeesésemnek, hogy mi van, ha mégis érti, ha egész pontosan tudja, mire gondolok, ha ott van a fejében, ami az enyémben, ha ismeri már minden lépésemet, ha nem tudok tenni már többé semmi olyat, ami a megjósolhatatlanság varázsával vonná be az előttünk álló események szikár kiismerhetőségét, a lenyűgözöttség rendetlen ívét, körültekintőbben fogalmazva, de nem könnyítve meg érzéseim megértését, szóval sokkal inkább ívtelenségét erőszakolva az elképedés erejének magát olyan könnyen megadó világra, nem mintha tett volna bármi utalást erre, egyetlen kézmozdulata, arcizmának bármiféle, a fegyelmezettség függelme alól felmentett rándulása, orrcimpájának rezdülése, egy félreértelmezhetetlenül felvont szemöldök se árulta el mindezt, ellentétben szavaival, mert azok aztán kétségtelenül árulkodóak voltak, bár látszólag nem beszélt semmiről, csak úgy áradtak belőle az üres közhelyek, s úgy tűnt, mintha uralkodni tudna izgatottságán, a közömbösség képmutató falain azonban rést ütött a bizonyosság szele, a mindent tudás sejtelme, sőt, valami több, tudása mindannak, amit én is tudok, a kétségbeejtő lehetősége annak, hogy ért engem, s mindez a lelepleződés félelme nélkül, egyszerűen olyan volt, mint aki rá akar írni valamit a vízre, bele akarja vésni valami eredendően nyugtalanba, hogy egy napon mi is e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá válunk, és leszakad a sötétség, egyszerre megszállt valamiféle irgalom, arra gondoltam, te már nem mész innét sehová, ezt nem hagyhatom ennyiben, nem engedhetem meg, hogy értsen, cselekednem kell, éreztem, minden porcikám és zsigerem ezt kívánta, szinte zúgott a fejem, pillanatról pillanatra erősödött bennem valami mély, kibékíthetetlen felháborodás, ami aztán szép lassan, vagy hogy ne essek az események meghamisításának vállalhatatlan bűnébe, sokkal inkább mint egy villám, a düh engesztelhetelen elhatározásában tört volna a felszínre, ha az önuralom láthatósága mögé nem rejtekezik valami megmagyarázhatatlan kéjjel bélelve ki az est további részét, de most már legalább béke van, valami súly ül ugyan a mellkasomon, egyfajta viszolygás, a sejtekben van valami elviselhetetlen nehézség, ám e viszolygás mégiscsak a békéről szól, mert e viszolygás önmagában könnyű, és e könnyűségben fokozatosan eltávolodnak tőlem a dolgok, és én is fokozatosan távolodok a dolgoktól, a lélegzetvétel teljesen és végképp semmivé lesz, abbamarad a szív működése, ennek eredményeként a vérkeringés is megszűnik, a test mozdulatlan, végül beáll a merevség.

Tennem kell valamit a holtesttel.

Gondolnom kellett volna rá, hogy nem bírom elviselni ezt a szagot.