Ha július, akkor Tusnádfürdő. Ha Tusnádfürdő, akkor Orbán-előadás. És ha Orbán beszél, akkor a „demokratikus” oldalon elszabadulnak az indulatok. Lényegében mindegy, hogy mit mond Magyarország miniszterelnöke, a hatás ugyanaz: a baloldal, illetve a nemzetközi sajtó egy része a demokratikus jogállam lebontásával, diktatúra-építéssel és hasonlókkal vádolja meg Orbán Viktort. S bár látszólag tudományos precizitással szedik szét a beszélő minden egyes mondatát, a vádirat már az elemzés előtt készen áll. Tegyük hozzá gyorsan, a pozíció érthető: a politikai fegyverviselés logikájából következik, ahol is a cél az ellenfél démonizálása, kirekesztése a szalonképesek táborából. Az eljárás nem is új, nem is túl innovatív, a hadviselők mégis bíznak az erejében, hiszen olyan varázsszavak társíthatók hozzá, mint liberális vagy demokrata, amelyek kizárólagosságát nem lehet megkérdőjelezni. Ezért váltott ki még a szokásosnál is nagyobb hullámokat mindaz, amit Orbán Viktor Tusnádfürdőn az illiberális demokráciáról mondott. Meg persze azért is, mert politikai értelemben a beszéd tétje teljesen világos: a beszélő nyiltan kimondta, hogy a baloldal elvesztette monopóliumát az igazságra, nem érvényes többé az a nyelv és az a világ, amelyben a baloldal a saját erkölcsi felfogását tekintheti az egyetlen érvényes felfogásnak. A politikai tét és nem az ideológiai díszletek felől nézve tehát nem az a kérdés, hogy amit Orbán mond, az megfelel-e Fareed Zakaria meghatározásának, mégcsak nem is az, hogy melyik liberalizmus vált érvénytelenné és ezzel meghaladottá, hanem hogy mit is jelent, milyen következményekkel jár üldözöttből üldözővé válni. Merthogy valójában ez az értelme mindannak, ami ma Magyarországon történik, erről szólnak Orbán választás utáni beszédei. Ezért kezdte azzal a gondolattal harmadik kormányzati ciklusát a miniszterelnök, hogy helyre kell állítani a szavak helyes használatát, egyenesen kell beszélni ahhoz, hogy az országot jól lehessen kormányozni. Meg kell nevezni, hogy kik is azok a szélsőségesek: szélsőségesek azok, akik veszélyesek a magyarokra, fenyegessék akár jobbról akár balról az európai közép érdekeit. Márpedig mindaz, amit a baloldali pártok képviselnek: szélsőség. Szélsőség, mert nem a globális piaci erők, multinacionális cégek, erőfölényükkel visszaélő bankok, vagyis az erősek és hatalmasok érdekei számítanak, hanem az emberek érdekei. Ezzel a baloldalnak se nyelve, se tere, se témája nem maradt.
A tusnádfürdői beszéd nem abban az értelemben határátlépés, ahogy azt a baloldal és a nyugati sajtó láttatja. A beszéd egyik legjobban kifogásolt eleme, a nem-nyugati, nem-liberális példák tanulmányozása sem az antidemokratikus rezsimek meghonosítását célozza, hanem az adaptációt: vagyis, hogy milyen módszerek, milyen megoldások tehetnék még versenyképesebbé Magyarországot. Az állam is lehet jó gazda, az állam is teremthet munkahelyeket, ha a piac nem tud, a nemzeti tulajdon növelése is erősítheti egy nemzet mozgásterét. Az Orbán-féle illiberális demokrácia nem a kiiratkozásról, nem a demokratikus jogállam leépítésének szándékéról, nem az ország Unióból való kivezetéséről, nem ezeknek a céloknak a nyílt és leplezetlen bevallásáról szól, az igazi korszakváltás abban áll, hogy többé nem a baloldal mondja meg, hogy mi a helyes és mi a helytelen, hogyan néz ki a világ és Magyarország. A baloldal nem a demokráciát félti, a demokrácia-féltők valójában attól félnek, hogy tényleg elvesztették monopóliumukat az igazságra. Ha ezt megértettük, és ha ezt képes lesz valamikor megérteni a posztszocialista világ tapasztalait feldolgozni képtelen nyugat is, ismét helyre áll majd a világ rendje.
(Heti Válasz, 2014. Augusztus 7.)
