„...mert előttem nincs múlt, utánam pedig már nem lesz szükség jövőre, mert nem lesz jövő, mivel az én létemet nem az idő méri, mert ami az egyik pillanatban még nincs itt, a másikban pedig már ott van, az időtlen – ez vagyok én, ez leszek én, aki egyszer csak ott leszek, közvetlenül előttetek, és bizony közvetlenül előtted, igen, ott leszek egyszercsak a semmiből, felágaskodom...”

(Krasznahorkai László – Max Neumann: Állatvanbent)

Van egy ambíció, ágaskodik, áll mint a cövek, sőt, ki akar törni, a fenséges egy alfaja vagy alfahímje, az erőt, bátorságot, érett gondolkodást, higgadt megfontolást, a cselekvési hajlam és tehetség túlnyomását jelzi, legalábbis a Pallas Nagylexikona szerint, akkor lép a színre, ha ki kell állni önmagunkért, ha meg kell védeni érdekeinket, ha nem engedhetjük meg, hogy eltántorítsanak minket a magunk által választott úttól, ha állhatatosságra van szükség, a jelentés határozott érvényesítése, amikor maga a jelentés forog kockán, az erősek döntése önmagukról és másokról, ha éppen a döntéshez szükséges erő hiányzik, a rend helyreállítása, amikor az felborul, az utolsó mentsvár, mielőtt rezignációba esnénk, a dolgok megfordításának képessége, mielőtt imához fognánk, mert az emberi természetben a legelső és legfőbb törvény az, hogy a megmentést igénylők azt fogadják el vezérül, aki meg tudja menteni őket, mint ahogy a hajón utazók is, mikor derült az idő, vagy a hajó kikötőben horgonyoz, arcátlanul és fennhéjázóan bánnak a kormányossal, de ha kitör a vad vihar, ráfüggesztik a tekintetüket, és csak benne reménykednek, a Férfiasságban, mert a magabiztosság és a thymos élteti, amely éppúgy magában foglalhatja a jogos felháborodást a gonosz ellen, ahogy maga is válhat nemes és széttörő haraggá, és ezért van benne valami nyugtalanító, minthogy az egyedüli lehetséges kifejezés az állatok dühére, ezen túl illik még az Isten haragjára, meg az ördögire, meg az emberire, hiszen vannak dolgok, amelyektől kötelesség félni, ilyen a gyalázat, aki ettől fél az tisztességes ember, de még az ilyen ember is fél a haláltól, és csak azért nevezhetjük bátornak, mert a háborúban képes szembenézni a halállal, annak érdekében, hogy vigyázzon másokra, és ezért, amikor a lakedaimóniak hatalmas sereggel támadtak a thébaiaik ellen, és a csatára készülő Pelopidaszt felesége könnyek közt kísérte ki, arra kérve, hogy vigyázzon magára, akkor Pelopidasz csak ennyit mondott: kedves feleségem, ilyesmire a közembereket kell figyelmeztetned, az állam vezetőit arra intsd, hogy másokra vigyázzanak, ezért mégse járja, ha olyan emberekre akarnánk bízni a vezetés kérdését, akik kijelentik, hogy ők nem akarnak politizálni, meg inkább kevés oroszlánra és sok nyúlra van szükségük, és egy év múlva úgyse lesznek politikai vetélytársai senkinek, hiszen ha baj van, eltűnnek, és csak lebegtetik, hogy majd visszatérnek, de addig is csak táplálják és tüzelik a kishitűséget meg a reménytelenséget, mert nem a válság az ellenfél, hanem a kishitűség és reménytelenség, mert az igazságtalanság, a méltánytalan bánásmód mindig felébreszti a szunnyadó Férfiasságot, a Nyugat rejtett erőforrását, amely mindig is benne rejlett a Nyugat lényegét meghatározó dramaturgiában, az önmeghatározás magabiztosságában, erővel ugyanis erőt kell szembeszegezni, mert ez is egy európai álláspont, ugyanakkor az önkorlátozás is az, a sajátjaiért kiálló erős vezető az övéi megvédése érdekében kész bárkivel tágyalni, megegyezni, még hajlandó elmenni az oroszlán barlangjába is, hiszen rettentő az oroszlán odva, ha elhagyatott is, de egyet nem hajlandó, feladni céljait, ő a megfelelő ember a megfelelő időben, akinek ki kell állnia magáért és az övéiért, azokért, akik nemcsak csontos öklöt látnak benne, hanem olyan valakit, aki egy közülünk, mert ha megszólal, az emberek nyelvén beszél, és amit mond, azt bárki folytathatná, de mégis jobb, ha ő beszél, mert szóval és tettel olyan teret teremt, amiben megidéződik az egyirányba tartó politikai közösség.

Aki erre képes, azt a politika nyelvén úgy hívják: az első ember.