„Jósoknak itt ma könnyebb, / S a fájdalmak mismások: / Milliós Messiások / Magyar sok Messiások. / Elmessiásodtak... / Üdvük nincs - majd szereznek. / Mert mást mit is tehetnek... / Faképpel elszegődnek: / Beállnak mind keresztnek.”
(Kovács András Ferenc: Új magyar Messiások)
Van tíz tézis.
Ezek a pontok arról szólnak, hogy komoly akadályai vannak az ellenzéki összefogás sikerének.
Három tézis szól az ellenzékről, három az összefogásról, három az új Messiásról, és egy a ráadás.
Az összefogás feltétele, hogy
1. Az MSZP mondjon le vezető szerepéről! Ahhoz, hogy az MSZP része lehessen egy körvonalózódó ellenzéki összefogásnak, fel kell adnia azt a törekvését, hogy az ellenzék vezető ereje legyen. Ez azt is magában foglalja, hogy Mesterházynak el kell fogadnia Bajnai vezető szerepét, a párt uralására tett eddigi erőfeszítéseit zárójelezve ezzel. Nem annyira magától értetődő azonban, hogy mindezt miért is tenné. Az MSZP, akárhogy is lesz, 2014-ben egészen biztosan jobb eredményt érne el, mint legutóbb, ez kétségtelenül Mesterházy sikere lenne. Miért is lépne hátra?
2. Az LMP szakadjon! Vagyis az egyik LMP-nek az összefogás érdekében hidegre kellene tennie az összefogásellenes szárnyat, vagyis a másik LMP-t. Az a kérdés azonban, hogy mi maradna meg ezzel a lépéssel abból a bizonyos LMP-identitásból? Az összefogásellenes erőknek ugyanis jó okuk van arra, hogy ne változtassanak politikájukon: először az imázst kell megerősíteni, védve a hitelességet, ez fontosabb, mint eljátszva a „tiszta erő” kártyát, prostituálódni valakivel a kormányra kerülés esélye érdekében. Bajnai fellépése ehhez konkrét érveket is szolgáltat: Bajnai akkor volt miniszterelnök, amikor megalakították az LMP-t, a cél akkor az volt, hogy leváltsák a „régi rendszert”. Ráaadásul Bajnai nyitva hagyja a lehetőségét annak is, hogy a Milla köré csoportosulók egy napon összefogjanak az MSZP-vel, ami végképp az LMP hitelességi tőkéjét emésztené fel. Miért is engedne tehát a másik LMP az egyik LMP-nek?
3. Pártosodjanak a pártelleneseknek! Aki képviselőket akar küldeni az Országgyűlésbe, akár bevallja, akár nem, szervezett politikai erőként viselkedik. Az LMP, de még a Jobbik példája is arról szól, hogy a rendszerelleneséget a rendszer sikeresen konszolidálja. Ez a rendszerellenesség nézőpontjából az ártatlanság elvesztését jelenti. Ezt azok is tudják, akik rászervezik magukat a Milla-rendezvényére, nehéz elhinni, hogy értelmiségi elitcsoportok által irányított társadalmi egyesületek és csoportok ne tudnák, hogy hivatalos politikai erők korrumpálják őket. Akkor miért engedik?
Az összefogás nem önmagában vett érték, hanem
4. A győzelem feltételének tekintett eszköz. A győzelemhez azonban nem elég mechanikusan összeadni a számokat. Az első három pont éppen arról szól, hogy még az összefogásban érdekelt politikai aktoroknak is komoly döntéseket kell meghozniuk a kívánatosnak tartott célhoz vezető eszköz elfogadásához. Ezzel nemcsak nyernek, de veszthetnek is, hiszen az összefogás – ami csupán eszköz – önmagában még nem garantálja a választási győzelmet, viszont komoly árat kell fizetni érte: zárójelbe kell tenni az eddig elvégzett munkát, szakítópróbán kell túlesni, és le kell számolni az ártatlanság illúziójával. Bár a cél világos és egyértelmű: legyőzni Orbán Viktort, ám mégis a cél érdekében meghozandó döntések is befolyásolják a választókat, kihívást adva ezzel a választási matematikusoknak. Miért magától értetődő, hogy az összefogás a baloldali választók számára egyértelműen kívánatos politikai norma lesz?
5. Akadály is lehet. Az értelmiségi elitcsoportok által vezetett lázadásnak általában az a természete, mivel értelmiségiek csinálják, hogy még az egység megszületése előtt repedezni kezd az egység. Általában az események dinamikája következtében megjelennek az összeférhetetlenség jeleként értelmezhető kifogások és nézetkülönbségek. Csak néhány kérdés ezek sorában: Miért is asszisztálna a Milla Bajnai visszatéréséhez, ahhoz a Bajnaihoz, aki éppúgy része a hivatalos politikai elitnek, vagyis a „rendszernek”? A korkedvezményes nyugdíjakért küzdő Szolidaritás hogyan tud közös platformra kerülni a nyugdíjrendszert alapjaiban megnyirbáló kormány miniszterelnökével? Mit fog tenni a Milla, ha egy párt, történetesen az LMP úgy dönt, hogy hivatalosan is részt vesz a társadalmi szervezet október 23-i rendezvényén? Mi történik akkor, ha az ellenzéki összefogás kiegészül majd azzal az MSZP-vel, amely választási együttműködésre törekszik a kizárólag a Gyurcsány Ferenc politikai túlélése érdekében létrehozott Demokratikus Koalícióval? Vagyis: miért is olyan magától értetődő, hogy az összefogást keresők erősítik, nem pedig gyengítik egymást?
6. Következnek belőle dolgok. Először is, az ellenzéki összefogást az egzisztenciájukat veszélyben érző értelmiségi csoportok kezdeményezik, vagyis saját érdekeik érvényesítéséért a „rendszerellenesek” hajlandóak koalícióra lépni a „rendszer” bizonyos erőcsoportjaival. Akik meg azért hajlandóak egyezkedni az „ártatlanság képviselőivel”, meg a „tiszta kezekkel”, mert éppen a változtatáshoz szükséges legtimációjuk és társadalmi felhatalmazásuk hiányzik. Látszólag a „forradalom” ellen fognak össze, valójában azonban a „konszolidáció” megakadályozása a céljuk, mert ha a következő választást is elbukják, érdekeik komolyan sérülnek. Másodszor, a cél világos: egy Orbán-ellenes választási koalíció létrahozása, ezzel azonban még nem válaszoltak a kormányzóképességet firtató kérdésre. A sokféle akarat, szándék, érték, motívum összeállása a cél elérése után szükségképpen egymás ellenében kell, hogy érvényesüljön, vagyis éppen a kormányzóképesség egyik legfontosabb feltétele, a stabilitás kerülne veszélybe. Vajon miért fogadnánk el a választók, hogy értelmiségi elitcsoportok a saját érdekeik védelmében eszköznek tekintsék őket?
Hogy le lehessen győzni Orbánt, ezért kell Bajnai, de
7. Bajnai pályája nem 2009-ben kezdődött. Először is, Bajnai annak a Gyurcsány-kormánynak volt a minisztere, amely felduzzasztotta az államadósságot; a családokat, a közalkalmazottakat, a nyugdíjasokat hátrányos helyzetbe hozó IMF-megállapodást kötött; és amely elveszítve társadalmi támogatottságát és a kormányzáshoz szükséges hitelességet, maga is tevőlegesen járult hozzá a baloldalon azóta is kárhoztatott félelmetes kétharmad létrejöttéhez. Másodszor, az új Messiás teljes neve: Bajnaigyurcsánykóka, nem milliós, hanem valójában milliárdos Messiás. Az összefogást keresők miből gondolják, hogy a választók nem tudják, aki Bajnaigyurcsánykókát teszi meg zászlónak, az a milliárdos oligarchákat követeli vissza a politikába és a kormányba?
8. Bajnai nem válságkezelő. Bajnai nem kezelte, hanem szerepvállalásával maga is előidézte a válságot, sőt tagadta annak létét. „Válságkezelése” arról szólt, hogy betartatta az „önként vállalt” IMF-megállapodás diktátumait, majd békésen továbbállt. Miért gondolnánk, hogy ha visszatérne, nem adóemelés, nyugdíjcsökkentés, közalkalmazotti létszámleépítés lenne ismét a követendő recept?
9. Bajnai nem Férfias. Az eddigi üzletemberi és politikai pályája egész biztos, hogy nem arról szól, hogy ő az az ember, aki kiáll magyarokért, megvédi a magyar emberek érdekeit, vállalja a konfliktusokat, ha kell a harcot a kitűzött célok érdekében. Maga mondta, ő nem politikus, a politikai riválisa se akar lenni senkinek. Akkor tulajdonképpen mit akar?
A ráadás:
10. Csak a Fidesz. Magyarországon 2010-ben a baloldal megbukott. Az azt megelőző nyolc év arról szólt, hogy a baloldal nem tudta sikeressé tenni az országot. Ma az ellenzéki összefogás gondolata mögött az egzisztenciájukat féltő értelmiségi elitcsoportok és a hitelességet tőlük remélő baloldali rendszererők kísérlete áll. Jelenleg ez az értelmiségi és politikai elit az Orbán-rendszer vesztese. Az ostromlott erőd minden torzulásával, az olykor az agresszivitás határait súroló stílusproblémáival, a minden kormányzatra jellemző érdekkonfliktusok teremtésével együtt is alkalmasabbnak tűnik a politikai cél, az ország sikerességének helyreállítására, mint a kudarcot előidézők és a rendszeren kívüliek által eddig felkínált alternatíva mutatja. A kormányerők ugyanis már túl vannak azokon a döntési helyzeteken és dilemmákon, amelyek még a közös platformot kereső ellenzék előtt állnak. Nem kell kényszerű kompromisszumokba bocsátkozniuk annak érdekében, hogy cselekvőképessé tegyék magukat. Az egyetlen politikai erő, amely abban a helyzetben van, hogy ahhoz, hogy sikeres legyen, nem önmagával kell foglalkoznia előbb, hanem az országgal és az emberekkel. Ezt hívják a kormányzóképesség feltételének. Az eredményességét pedig mi mutathatná meg jobban, mint hogy a konszolidáció győztesei többen lesznek-e majd azoknál, akik az új renddel veszítenek?
