„...az elhelyezés mind a négy nagy előírása maradéktalanul teljesült: északról hegy védje, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó”
(Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó)
Van itt egy kísérlet.
Arról szól, hogy lehet-e itt egy olyan közmegegyezést bevezetni, amelyben a magyarok döntő többsége egyetért és amely ki fogja bírni az idők csapásait.
A feltételek megteremtése: ez az „értelme” az elmúlt két és fél évnek.
Azoknak a feltételeknek a konfliktusok, viták árán is vállalt kiküzdése ment itt végbe, amely megteremti a lehetőségét, hogy mi, magyarok külön-külön és együtt, öntudatos politikai közösségként is tartósan sikeresek lehessünk.
Az elmúlt két évtizedben ez azért nem sikerült, mert minden fontos kérdésben ellentétek feszültek köztünk. Az értékviták által megosztott politikai oldalak között nem lehetett egységet teremteni, a sikeres kormányzásnak nem álltak fenn a feltételei.
A közmegegyezésnek egy olyan élettől idegen, ugyanakkor abszolútnak tekintett uniformisát kényszerítették ránk, amelyben csak feszengtük. Mi, magyarok azonban szívből gyűlöljük az utópia bármely formáját.
Márpedig a jövő utópikus tervét kényszerítette ránk az emberek hétköznapi problémáitól elszakadt, a történelemfilozófia sémáival bűvészmutatványosként bánó baloldal. A séma arról szól, hogy a jövő valahol (kommunizmus, majd később a „nyugat”) már készen van. További teendőnk nincs, a jövőnek az a természete, hogy szükségszerűen haladunk felé. Ez a ránk oktrojált közmegegyezés aztán olyan súlyos mértékben torzította a saját magunkról alkotott képünket, hogy már-már megbénította minden életenergiánkat. Merjünk kicsik lenni. Fogadjuk el, hogy mi csak alkalmazkodhatunk. Aki konfliktusokat vállal igazáért, az izgága, az izgágaságból meg csak baj lesz. Nem kell ugrálni. Fogadjuk el sorsunkat, a jelen és a múlt körülményei diktálnak. A történelemnek ez a terve lebeszélt minket arról, hogy saját kezünkbe vegyük a jövőnket.
Az elmúlt két és fél év ennek a lelket és tetterőt gúzsbakötő utópiával való leszámolásnak a kísérlete.
Eszerint a jövő nincs készen sehol, csak általunk lesz, nem haladunk felé, hanem teremtjük. A jövőnkért küzdeni kell, érdemes konfliktusokat és vitákat vállalni azért, hogy kiálljunk igazunkért. Ez nem izgágaság, hanem önbecsülés. Az önbecsülés parancsa azt diktálja, hogy nekünk magyaroknak igenis érdemes küzdenünk azért, hogy nagyobb mozgásterünk legyen, mert sehol sincs megírva, hogy nem lehet. A körülmények nemcsak diktálnak, azokat mi is alakítjuk.
Ennek az állhatatosságnak a gyümölcse, hogy már formálódik egy olyan új közmegegyezés, amelyben a magyarok döntő többsége, legyenek azok akár jobb- vagy baloldaliak, egyetért.
Van legalább öt olyan dolog, amelyben nincs vita köztünk.
1. Mindenki, aki képes rá, munkából éljen, mert a segély nem segít hozzá a jó élethez 2. Aki adósságra rendezi be az életét, az nem lehet szabad, ezért nem szabad többé eladósodnunk 3. Mindenkinek részt kell vállalni a terhekből, erről szól a méltányos tehermegosztás politikája. 4. A családokat, a gyermekvállalást minden lehetséges módon támogatni kell. 5. Minden magyar számadással tartozik minden magyar felé, erről szól a nemzetegyesítés földrajzi, politikai határok fölött átívelő programja.
Formálódik az új közmegegyezés. Ez a centrális erőtér.
Ezekben a kérdésekben már nincs vita magyar és magyar között. A nyugodt és biztonságos élet feltételeiben egyetértés van. Az így értett centrális erőtér teremtheti meg a tartós sikeresség feltételeit. Ez ki fogja bírni az időt.
De a jövő nincs készen sehol, általunk lesz. A jövőért meg kell küzdeni, az eredmények védelemre szorulnak. Körül kell bástyázni a nyugodt és biztonságos élet feltételeit, fenyegesse azt bármilyen irányból is veszély.
Az emberek hétköznapi problémáit megérteni képtelen baloldali politikai erők programja ezért veszélyes. A jobb- és baloldali emberek által közösen osztott közmegegyezést fenyegeti azzal, hogy vissza akarja hozni a múltat, amikor értékviták osztották meg a magyarokat.
Ezért fog a múlt és jövő küzdelméről szólni a 2014-es választás.