„Hol vannak a falak, / a bástyák, / az erős palánkok, / az acélos katonák, / a bátor magyarok?”
(L. Simon László: Wathay Vicekaptány a Fehérváriákhoz és a Jóistenhez)
Van egy uralkodó nézőpont.
Ez a perspektíva a kultúrpolitika kérdéséhez a kultúra felől közelít. A „kultúrpolitika” így a mindenkori kormányzat, legyen az bal- vagy jobboldali, beavatkozását jelenti a kultúra világába. Elosztási kérdések, intézmények létrehozása-megszüntetése, emberek mozgatása, kinevezési viták adják azt az érdekek és értékek finom fonalából sűrűn szőtt hálót, amelybe a kultúra szereplői rendre belegabalyodnak. A háló bármely rezdülése (személycserék, forrásmegvonás, intézmények gründolása) élénk vitát vált ki az elit köréből. Az így értett kultúrpolitika a „vitáról” szól, szereplői a „kulturális elit” tagjai.
Az is természetes, hogy a mindenkori kormányzatnak, legyen az bal- vagy jobboldali, van álláspontja a magaskultúra kívánatos hangsúlyairól. A kulturális elit által kifogásolt vagy éppen üdvözölt lépések mögött jó esetben a magaskultúra irányának befolyásolására irányuló kormányzati szándék áll. Hogy ki irányítsa a kormányzati kultúrpolitikát, ki vezesse a Nemzeti Színházat, hogyan és ki ossza el a magyar fimgyártásra szánt forrásokat, a kulturális térfoglalás milyen formái intézményesüljenek stb. ezek nyilvánvaló módon egy kormányzat kultúrpolitikai törekvéseiről is szólnak. Az így értett kultúrpolitika a „hangsúlyokat” teszi ki és természete szerint a kormányzati munkamegosztás elemeként szemlélt „szakpolitikaként” működik.
Itt kell megfogalmaznunk az első megállapítást: a kulturális élet aktuális vitái és hangsúlyai éppen azt mutatják, hogy a jelenlegi jobboldali kultúrpolitika nemhogy felszámolta, hanem tovább erősítette a magaskultúra pluralitását. Olyan hangok és hangsúlyok jelentek meg ugyanis - a korábbi hangok változatlan fennállása mellett - az elitkultúra égboltján, amelyeket a liberális kultúrpolitika korábban tradicionalista, posztromantikus, bezárkózó-nemzeti hangként utasított el. Ebből az is következik, hogy a liberális kultúrpolitika nem tudja megugrani a saját maga által túl magasra tett lécet: nem viseli el a liberális hangokon túlmutató pluralitást.
A mindenkori kultúrpolitikának azonban lehetséges egy másik nézőpontja is.
Az a kérdés, hogy mi magyarok, külön-külön, de mindenekelőtt együtt mire vagyunk képesek. A kultúra „életforma”, „minőség”, „elevenség”, „erő”, amely segít megtalálni az élet, a magyar élet lényegét. Magyarországot, a magyar emberek közösségét kormányozni egyúttal tehát valami olyasmit is jelent, minthogy kifejezésre juttatni a magyar élet lényegét. Hogy megteremthetők, elősegíthetők-e azok a feltételek, amikor minden magyar összeadja az erejét és alkot valamit, ami kibírja az időt. Az így értett kultúrpolitika az „együttműködésről”, a „létrehozásról” szól, résztvevője „minden magyar”.
Ezen a ponton kapcsolódik össze a kultúrpolitika a kormányzati sikeresség kérdéskörével. A kormányzás kezdeményezés, elmozdítani valamilyen irányba, „felfelé” vagy „lefelé”, a magyarok politikai közösségét. Az emelkedés feltétele az egység megteremtése, hogy legyenek olyan kérdések, amelyekben egyetértés van minden magyar között. Míg a szűken értett kultúrpolitika a „vitáról” szól, a kormányzati sikeresség feltételeként szemlélt kultúrpolitika a „közmegegyezésről”. Nem az előbbin, ami állandóan ki van téve az "itt és most" viharainak, hanem az utóbbin, ami természeténél fogva nem illeszkedik a választási ciklusok bioritmusához, múlik minden konszolidációs politika sorsa.
Ebből következik a második megállapítás: a jelenlegi jobboldali kormányzat egy olyan nem szakpolitikaként szemlélt kultúrpolitika mellett elkötelezett, amely „felfelé” akarja elmozdítani a magyarokat egy „erős Magyarország” víziója jegyében, ebben akar „közmegegyezést” elérni. Míg a szűk értelemben vett jobboldali kultúrpolitika alternatíváját a „liberális” adja, a kormányzati sikeresség feltételenek tekintett kultúrpolitikának a „szocialista hatalompolitika” maradványait kell felszámolnia. A „merjünk kicsik lenni” szemléletet, a „jobb nem ugrálni” életbölcsességet, a felvállalt gyengeségtudatot, a hétköznapi élettől a diplomáciai ügyek intézéséig mindent átható meghunyászkodást, a másoknak való megfelelési kényszert, a gyengeséget. Hiszen a magyar politikatörténet milyen sikerkorszaka kötődik a lebeszélés kultúrájának uralmához? Semmilyen. Érdemes tehát megpróbálni a „magabírás”, a „kiállás”, az „állhatatosság”, a „leleményesség”, a „magyar érdek” és végső soron az „erő” útját.
A jobboldali konjuktúra időtállósága, egyúttal egy jövő felé nyitott politikai közösség lehetősége múlik az így értett kultúrpolitika sikerességén.
