1. ~ mindenre ugyanúgy néz 2. ~ ledönti a tabukat
(3. ~ Ezékiel 25: 17).
Példamondat: „Kérlek Benneteket, sohase feledjétek el, hogy Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére.”
Van itt egy politikai szótár, benne egy unortodox szócikk: „Tarantino”.*
Tarantino egy festő. Valójában nem is festő, csak úgy tesz mintha festene. Tarantino ugyanis mindenre ugyanúgy néz. A probléma érdekli, nem a díszletek. Még akkor is így van ez, ha mindenki másnál több figyelmet fordít azokra a bizonyos részletekre. Mivel azonban az emberek azt hiszik, hogy festővel van dolguk, csak a festményre figyelnek és így a problémán átnéznek. Mindig a megtévesztés ilyen és ehhez hasonló kifinomult leckéi világíthatják meg leginkább az arcátlanság természetét.
Tarantino ecsettechnikái (a hosszú dialógusok, a rengeteg vér, a rendre feltünő hátsó csomagtartó vagy egy formás női lábfej, a jellegzetes karakterek, mint ahogy Django és Dr. King Schultz) inkább elleplezik, semmint segítik a probléma kifejtését. A problémát, hogy az amerikai-zsidó katonák végső soron ugyanazt művelik mint a nácik (Becstelen brigantyk). Hogy rabszolga is válhat rabszolgatartóvá – a Django főszereplője valójában a rabszolgatartó fehér ember néger esze, az öreg háziszolga, Stephen (Django elszabadul). Hogy a rengeteg vér – és Fekete Mamba jéghidegen tálalt bosszúja – csak arra szolgál, hogy elrejtse a legmélyebb kérdést, mire is képes egy férfi, ha igazán szeret egy nőt („I’m the Man” – Kill Bill). S miközben Tarantino arcátlan módon ledönti a tabukat, aközben a közönség csak röhög vagy eltakarja a szemét, hogy ne is lássa a vásznat.
Tarantino azt mutatja meg, hogyan kell látni.
Valahogy így: „Van szemetek, nézzétek jól meg a dolgokat, én megmutattam hogyan kell, bárki kipróbálhatja, de nem biztos, hogy sikerülni fog.” Így jár el egy arcátlan mester, aki eközben azt is megmutatja, miközben el is rejti, hogy az érzelmi érvelés nem ellentétes a racionális érveléssel, sőt, annak egyik formája. Mert Tarantino szerint arra a kérdésre, hogy „mi visz minket előre?” az érzelmeink, különösképpen a bosszú, a válasz. A bosszú az a nyelv, aminek a túlzásba vitele („egy kicsit túlreagáltam” – Bill) a probléma kifejtését segíti. S miközben összelopkodja a mások által már kitalált és létrehozott kliséket, jeleneteket, mondatokat és zenéket – tehát amit csinál, abban szinte nincs is semmi eredeti – aközben mégis valami egyedit és megismételhetetlent hoz létre a klasszikus mintákat aktualizáló festő/fejedelem.
Úgy jár el, ahogy a politika emberei.
Azok a kevesek, akik a politikát csinálják, bárhol a világon. Akikben az a közös, hogy miközben elrejtik, aközben fel is fedik a politikai művészet legfőbb mesterfogásait. Ugyanúgy néznek minden dologra, és úgy mennek neki a nagy tabuknak, hogy ne csak hogy ne veszítsék el társadalmi támogattságukat, de azzal, amit tesznek, még el is nyerjék az emberek rokonszenvét. Ezért mondják, hogy „Forward”, vagy „Németország jövője jó kezekben van”, vagy hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”.
S ezért is beszélnek olyan gyakran az érzelmek, vagy egyenesen a bosszú nyelvén, minthogy: „Kérlek Benneteket, sohase feledjétek el, hogy Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére.”
Erről szól a politikában az Ezékiel 25: 17, vagy ami bizonyos értelemben ugyanaz: a Jeremiás 51: 60.
[*] Annak tiszteteletére, hogy tíz évvel ezelőtt mutatták be Tarantino mesterművét, a Kill Bill-t. „A bosszú sohasem tisztás. A bosszú erdő, könnyű eltévedni benne. Könnyű elfelejteni, honnan jöttél.” – Hattori Hanzo