„A többségi elv eredendő módon következik a közösségi élet logikájából.”

(Willmoore Kendall)

Van itt valami, ami magától értetődő, mégis vitatják.

A modern versengő demokráciákban rendszerint az nyer felhatalmazást a kormányzásra, aki győz a választásokon, aki mögé odaáll a többség. A kormányzás végső soron képviselet, a többség képviselete és felhatalmazás a cselekvésre, mivel minden erő a szavazatokból jön.

A demokratikus verseny elvéből következik, hogy a modern demokráciáknak nincs más morális igazolása mint a numerikus többség. A többségi elv eredendő módon következik a közösségi élet logikájából.

Ha kormányra akarsz kerülni, magad mögé kell állítani a többséget. Ha kormányon akarsz maradni, meg kell tudnod tartani a többséget. Aki ezt tagadja, az nem számít kormányzóképes erőnek egy modern demokráciában.

Kormányozni tehát azt jelenti, hogy közösséget építesz, a többség közösségét. Egy hosszú időn át összetartott közösség erősebb, mint a ciklusonként széteső. Meg kell tehát találni a módját, hogyan lehet a demokratikus verseny elve mellett erős közösséget építeni.

A liberális demokrácia kifejezés azt sugallja, hogy a közösség a liberális elvek elfogadása mentén jön létre és jó esetben szilárdul meg. De még a liberális elveket képviselő erőknek is meg kell magukat mérettetni a demokratikus versenyben, ahol győzhetnek és veszíthetnek is – hacsak nem szándékoznak kétségbe vonni magát a demokratikus verseny elvét. Csakhogy eredendő feszültség lappang a liberális elvek és a többségi elv között. Egy hit erejét nem a mögötte állók számából, hanem a hit belső igazságtartalmából nyeri, vagyis azért, mert helyes. A feszültséget a liberális demokrácia hívei úgy oldják fel, hogy nyíltan elfogadják ugyan a demokrácia procedurális logikáját, miközben hallgatólagosan kikezdik azt: a többségi elv helyébe a kizárólagosság elve lép. Egy demokrácia vagy liberális vagy már nem is demokrácia. Átmenetek nincsenek, legfeljebb egy közösség diktatúrába rohanásának jelzőfényeiként. A helyes / helytelen kizárólagossága érvényteleníti a többségi elv esetlegesen kellemetlen következményeit: a liberális elvek kisebbségbe szorulását.

A plebejus demokrácia nem azért van kívül és túl a liberális demokrácián, mert ne lehetne liberális is. Willmoore Kendall, egy huszadi századi amerikai konzervatív szerint a liberálisok azt szeretnék elhitetni, hogy választani mindig csak két megoldásból lehet. Egy közösség nem lehet liberális is, mit ahogy egy nő sem lehet kicsit terhes. Egy közösség vagy liberális vagy diktatórikus. A plebejus demokrácia viszont azt feltételezi, hogy egy közösségnek más céljai is lehetnek, mint kizárólag a liberális elvek érvényre juttatása. Ilyen cél lehet saját fennmaradásának a biztosítása és saját igazságainak védelme. Ezek azonban nem absztrakt, hanem hús-vér emberek meggyőződései, érdekei és hitei, a numerikus többségé. Egy plebejus kormány tehát nem az absztrakt elvek, hanem a többség, az emberek mellé áll. A társadalom releváns csoportjait szervezi többséggé, tartja össze egy közösséggé. A többség érdekeit és igazságait védi és erősíti. Ezért konfliktusokat is kész vállalni bárkivel szemben, aki veszélyezteti a többség érdekeit és igazságait – a liberális demokrácia híveivel szemben is. Mert ez a helyes.

Így válik a plebejus demokráciában a többséggel szembemenő liberálisokból a mérsékelt középet veszélyeztető szélsőség.  S így kerül a többségi elvet valló plebejus demokrácia mégis morális fölénybe a morális kizárólagosság elvét képviselő liberálissal szemben.

Mert, ami illiberális, attól még lehet érvényes és demokratikus – lehet, hogy éppen azért, mert kívül és túl van a kortárs liberalizmuson. Akárcsak ez az érvelés.