„Már itt a szörnyeteg. Utálod? / Vele vagy ellene! Magányod / barlangját kard kutatja át.”
(Szabó Lőrinc: Politika)
Van egy pozíció.
A politikai gondolkodóé. Nem azért gondolkodó, mert feltétlenül okosabb lenne, mint a többiek, hanem azért, mert előfeltételezi, hogy létezik politikai gondolkodás. A politikának autonóm logikája van. Ha pedig így van, érdemes ebből a szempontból megnézni hogyan is állnak a dolgok.
Van egy lelkiállapot, ami cselekvésre indít. Van egy cél felől szemlélt helyzetleírás, ami értelmezést kíván és amiből levezethető a „mi a teendő?” kérdésére adott válasz. Van egy feladat, ami megoldásra vár és egy eltávolítandó, felszámolandó illúzió, ami akadályozza a cselekvést lehetővé tevő megértést. Ugyanannak a filmnek a négy kimerevített képkockáját illusztrálta tehát az előző négy bejegyzés, mert így gondolkodnak a politikusok.
Politikai vita ott van, ahol ütköznek egymással a lelkiállapotok, a helyzetleírások, a feladatmegjelölések, a beazonosított illúziók. Aki politikai vitát akar kezdeményezni, annak be kell lépni a dramaturgiába. A forradalom bizonyos értelemben ugyanolyan, mint a szerelem: dramaturgiája van, így is kell végigjátszani.
Ha ezt elutasítjuk, nem marad más, csak a politika kritikája (legyen az morális, vagy bármilyen más nézőpontból megfogalmazott), vagy egyenesen a politika létének kétségbevonása (civilekre, szakértőkre kellene bízni a kormányzást).
Mindebből több dolog is következik.
Egyfelől nem mindenki politikus, aki a „politikában” van. Tulajdonképpen nagyon is kevés ember rendelkezik azzal a szabadsággal, hogy politizáljon. Mindenekelőtt ez az első emberek kiváltsága. Vannak azonban olyanok, akik úgy politikusok, hogy fogalmuk sincs a politikai racionalitásról. Nehéz másként értelmezni a családi erőszak és a gyereknemzés, valamint a klasszikusnak gondolt női szerep összekapcsolását elvégző bornírt megnyilatkozást, vagy azt a törekvést, ha valaki mindenáron meg akarja mondani az embereknek, hogy hogyan éljenek. A rögeszme elhomályosítja az okozott politikai kárt.
Másfelől, a politikai gondolkodásnak ez a felfogása korántsem magától értetődő, ezért is vált ki hisztériát. A ma politikai vitáinak nagy része még mindig a rendszerváltás előtt meghatározó szerepbe került reformközgazdaságtan nyelve, előfeltevései és logikája alapján zajlik. Nem utolsósorban ennek a gondolkodásmódnak a képviselői azok, akik rendre kétségbe vonják a politika autonómiáját, szembeállítva azt olyan politikától függetleníthetőnek gondolt értékekkel, mint „béke”, „konszenzus”, „szakértelem”. Számukra tényleg „nincs mozgástér”, a statisztikai módszerekkel előállított tény az „igazság”, a politikai közösség pedig „atomizált fogyasztókból álló társadalom”. A nyelvvel teremtik meg a szakértelem látszatát. Ilyeneket mondanak, hogy „túlzott deficit eljárás”, „konvergencia-program” stb. Valóban, mintha perzsául beszélnének. S mivel az emberek tényleg nem beszélik ezt a nyelvet, így el is hiszik, hogy semmi közük a politikához, ezért a társadalom ügyeit a felkent szakértőknek kell „igazgatni”.
Végül ott van a politika humanista kritikája. A „kertünk élvezete” és a „szabad ember” gondolat patetikus összekapcsolása. A humanisták szerint a szabadságot éppen a politikától kell megvédelmezni. De vajon nem fordítva áll-e a dolog, hogy a politika teremti meg a szabadság feltételeit, és számolja fel így a sivatagot?
Bárhogy is szeretné a bornírt, a reformközgazdász és a humanista, nem lehet más a politika. A politikának saját racionalitása van.
A politikai gondolkodó a politikai racionalitás embere. Szükségképpen van pártja: politikapárti. Gondolkodásának van iránya, ami szükségképpen pártos: a politikában ugyanis egymással mindig vitatkozó valóságok ütköznek meg. Van szempontja: kormányzáspárti. Az a kérdés foglalkoztatja, hogyan merülnek fel a dolgok a kezdeményezőképesség, vagyis a kormányzás szempontjából. Ezért nem is lehet objektív elemző, ahogy ezt a kifejezést ma használják. Mert bár ez utóbbi szerep nagyon is létezik, de mégsem lehetséges. Mert vagy nem a politikát elemzi, vagy elrejti a motívumait az, aki ebben a szerepben jelenik meg: mármint hogy valamikor volt, most az, vagy éppen a jövőben lesz kormánypárti.
GFG illusztrál.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?