„Ellenfél kell minden komoly dologhoz: / aktushoz is, meg háborúhoz is”

(Nádasdy Ádám: Oberon uralkodik)

Van min gondolkodni.

A liberális kérdés ilyen.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a liberalizmus elkárhozását jelző vészharangok kongása ellenére a liberalizmus mégis él és virul?

Kézenfekvő válasz lehet erre, hogy létezik egy liberális közmegegyezés, amit nem lehet megkerülni. De mit is értsünk liberális közmegegyezés alatt?

Mert attól, hogy valami „liberális”, meg „közmegegyezés”, attól még nem feltétlenül magától értetődő, azaz érvekre van szükség igazolásához.

Kevésbé tűnik problematikusnak, hogy vannak intézmények, meg eszközök, amelyek benne foglaltatnak, illetve amelyek kívül rekednek ezen a közmegyezésen (fékek és egyensúlyok rendszere, illetve a halálbüntetés bevezetésének megkísértése).

Sokkal erősebb érvekre van azonban szükség, ha úgy érezzük ez a liberális közmegegyezés a gondolatainkat akarja meghatározni, kérdéstilalom alá vetve problémákat és ügyeket, a kizárás és szalonképtelennek minősítés által kényszerítve ki az egyetértést.

A közmegegyezés létét mi sem demonstrálja plasztikusabban, mint hogy a liberálisok és a liberalizmus minden meghatározó pártban felüti a fejét. Vagy másképpen: sehol sem látható, mégis valójában mindenütt ott van.

A szocialista pártot maga a liberalizmus ejtette csapdába, éppen a liberális tematika által kilátástalanná téve helyzetét. A szocialista párt legfontosabb témái ma a fasizmus-probléma, a kulturális-tematika, ami megint csak fasizmus-kérdésbe torkollik, és az életforma választás kérdésének szabadsága, ezek kivétel nélkül mind a liberalizmus témái.

Természetesen a Fideszben is van liberális irány: az intézmények és eljárások elsőbbségének hangsúlyozása, a kritikátlan nyugatpártiság, az individuális szabadság elsőbbsége ennek az iránynak a meghatározó hangsúlyai.

Az LMP identitásának egyik alapvető dimenzióját a liberális jelzőtől való megszabadulás szándéka adja, miközben éppen a politikához való viszonyuk, vagy jellegzetes döntéshozatali eljárásuk (24 órából 23-at azzal töltenek, hogy megállapodásra jussanak egy napirendi pont tekintetében) demonstrálja leginkább liberális karakterüket.

A Jobbik pedig ismét csak a liberalizmus fogságában vergődik: képtelen magát és témáit a liberalizmustól függetlenül meghatározni. A Jobbik maga a hús-vér antiliberalizmus.

Illusztráljunk.

Míg a liberalizmus az azonos neműek házasságát teszi ki a kirakatba, addig a Jobbik egy szándékosan antiliberális nyelven megfogalmazott kérdést: a cigánybűnözést, kiprovokálva egyszersmind ezzel a közmegegyezésen kívülre kerülést. Vegyük észre: a liberalizmus, amelynek szótárához az „emberiség”, az „emberi jogok” kifejezések tartoznak, és amely éppen a rasszok, nemek sb. közötti különbségtétel indokolatlan jellegét hangsúlyozza, témakijelölésével maga járul hozzá a különbségek fenntartások és az antiliberális tematika burjánzásához, ami ellen szükségképpen háborút kell folytatnia. A közmegegyezést ugyanis nem lehet ellenség nélkül fenntartani.

Vagy nézzünk egy másik példát.  A liberális közmegegyezés felől nézve az rendben van, ha „dugnak” a színpadon, az aktus művészi értéket képvisel, az viszont nincs rendben, ha "fasisztának" tartott nézetek jelennek meg ugyanazon a színen, ha Budapesten egy „fasiszta” színházban veszélyes nézeteket zenésítenek meg. A logika világosnak tűnik: szeretkezni jó dolog, a „fasiszta” nézetek meg rosszak. De mi van akkor, ha a színpadon egy templom díszletei között „dugnak”, a „fasiszta” nézetek pedig a kisszerűség, a közönségesség és a megvetés kontextusában kerülnek bemutatásra? A liberális, ha következetes akar lenni önmagához, akkor kénytelen eltekinteni a művészi megjelenítés, a befogadás kérdéseitől, hiszen a közmegegyezést nem lehet ellenség nélkül fenntartani.

A sor tetszés szerint tovább folytatható.

A lényeg azonban világosan látszik: a liberális közmegegyezésnek ellenségre van szükség ahhoz, hogy legitimálja saját megkérdőjelezhetetlenségét.

Mindehhez viszont nincs feltétlenül szüksége egy önálló liberális pártra.

A hiány mögött egy világos felismerés áll, amit egy alaposan végiggondolt polikai racionalitás kényszerített ki.      

Az SZDSZ összeborulása a szocialistákkal és kölcsönös hitelességvesztésük egy olyan politikai közhangulatot alakított ki Magyarországon, amelyben nem érdemes és talán még egy ideig nem is lesz önálló liberális párt létrehozásával kísérletezni.

De mi szükség is lenne rá, ha a liberális közmegegyezés mintegy láthatatlan hatalomként képes meghatározni a kimondható és kimondhatalan kérdések körét?

A liberálisok, miközben látszólag igyekeznek minden kérdést kivonni a politika fennhatósága alól, valójában minden kérdést (szexuális együttlét, privát szféra, kultúra stb.) átpolitizálnak. A liberálisok ugyanis megértették a politika alapvető természeti törvényét, hogy ellenfél kell minden komoly dologhoz: az aktushoz is, meg háborúhoz is, meg persze ahhoz, hogy fenn lehessen tartani a megkérdőjelezhetetlennek tekintett liberális közmegegyezést.   

Ezért uralkodik ma ez a közmegegyezés Magyarországon.