„A kurva anyukat. Sem pókerezni, sem rakaszolni nem tudnak.”

(Hajnóczy Péter: A rakaszolás)

Van egy trezor.

Úgy hívják, hogy IMF.

Mindig ugyanúgy nyílik. 

A pénzkihelyezésnek a válságban is ugyanazok a feltételei, mint korábban.

Mindegy, hogy Görögországról, Írországról, Romániáról vagy Portugáliáról van szó. A legfontosabb, hogy a bankokat kell megmenteni, azokat kell elsősorban konszolidálni, ezt pedig csak úgy lehet, ha nem a bankoktól, hanem az emberektől vesszük el a pénzt. A receptek jól ismertek: áfa-emelés, nyugdíjak befagyasztása, adóemelés, az alacsony jövedelműek adómentességének megkurtítása, létszámleépítés a közszférában, a társadalombiztosítási járulék megemelése, bérbefagyasztás, ingatlanadó.

Mindig ugyanúgy nyílik, meg mégsem.

Fehéroroszország készenléti hitelkeretét az elismerés jeleként később megemelték, pedig a demokratikus elvek bizonyítottan sérültek. Ukrajna komoly mértékű hitelkeretet kapott, miközben Julia Timosenkot koncepciós perbe fogták.  Mexikó szinte feltételek nélkül jutott kölcsönhöz. De szintén trezorkulcshoz jutott Pakisztán, ahol a fegyverkezési program, illetve a terorrizmus támogatása sok kérdőjelet vet fel. Az afrikai országokat megkülönböztetés nélkül kezelték, eltekintve a speciális sajátosságoktól, az eredmény: az állam leépülése, a helyi hadurak pozícióba kerülése. Általánosságban meg az is igaz, hogy az EU-tagországok kedvezőbb feltételekkel kaphatnak hitelt. Velünk magyarokkal, mégis pókereznek, meg rakaszolnak.

Mert ezek ilyenek.

A trezorkulcs korábbi őrzőjét, Dominique Strauss-Kahnt először szexuális zaklatással vádolják meg, majd egy francia vállalkozó azért nyújt be keresetet az IMF korábbi vezére ellen, mert állítása szerint a Valutaalap illetékesei meghamisították azokat az írásos anyagokat, amelyek alapját képezték a Kongói Köztársaság részleges adósságelengedésének, s ezért a vállalkozót komoly anyagi kár érte. A trezorkulcs mai őrzője,  Christine Lagarde ellen szintén eljárást kezdeményeztek, a vád: hatalommal való visszaélés, okirathamisítás, csalás. Peter Doyle, a trezor veterán közgazdásza aztán felmondó levelében arról beszél, hogy szégyelli, hogy valaha is az IMF-hez tartozott. A nemzetközi szervezet ugyanis a globális és euróválság kirobbanásával kapcsolatos információkat hallgatott el, nem kezelte megfelelően a válságot, tehát inkompetens, a szervezeten belüli vezetők megválasztása pedig a korrupció melegágya. 

Akik ilyenek, azok így is tárgyalnak.

Miért gondoljuk, hogy az IMF nyilvános állásfoglalásai az „objektív igazság” dokumentumai? Miért elképzelhetetlen, hogy az írásos elvárások mellett, amelyek mindig kellően homályosak, nem élnek a szóbeli nyomásgyakorlás eszközeivel? Miért gondoljuk, hogy nem véletlenül nem írják le, amit igazán akarnak? Miért gondoljuk, hogy a negyedéves felülvizsgálati rendszer nem újabb és újabb követelések megfogalmazásáról szól? Miért gondoljuk, hogy nem a magyar kormány, hanem az IMF húzza az időt, mert például bele akar szólni olyan kérdésekbe is, hogy ki legyen az új jegybankelnök?

Az Orbán-kormány viszont azt mondja, hogy a megállapodásért cserébe nem fogja feladni céljait: a munkahelyteremtést, a kiterjesztett közteherviselést, az állam hatékonyabbá tételét, a megszorító politika elutasítását. Ez a pozíció szembenáll az IMF hagyományos diktátumaival, de Magyarország nincs egyedül.

Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök szerint Spanyolországnak nem kell az IMF, mert nem akarnak Görögország és Portugália sorsára jutni. Rajoy tudja miről beszél, hiszen látja, hogy mi történik a szomszédban, a portugáloknál. De még a szocialisták se minden országban egyformák. Pierre Moscovici francia gazdasági miniszter szerint az államadósság megfojtja a gazdaságot, a nemzeti szuverenitás és függetlenség ellensége, leküzdése nélkül elképzelhetetlen a növekedés. A hiánycélt tartani kell, de hogy milyen eszközökkel (például tranzakciós adó), az a franciák dolga. Az eredmények, és nem az eszközök alapján kell megítélni Franciaországot.

Vannak viszont, akik nem így gondolják.

Magyarországon is van IMF-párt. 2008-ban a szocialisták önként vállalták az IMF-diktátumait, s kétségünk se legyen, ma is ezt tennék.

Mert ezek ilyenek. Akik pedig ilyenek, azok nem változnak.

Az IMF-MSZP módszer, vagyis a megszorító politika ugyanakkor éppen ellentétes hatást eredményez, mint amit alkalmazásával szeretnének elérni. A nemzetközi tapasztalatok, de a 2008-as MSZP-IMF megállapodás is arról szól, hogy ha életbe lépnek az IMF-diktátumok, az államadósság tovább nő és a hiánycélt sem sikerül tartani. A recesszió következtében csökkennek az adóbevételek. Nő a segélyből élők száma. A segélyezésre így még több pénz kell fordítani.

A hagyományos IMF-megállapodások és megszorító politikák ideje véget ért. Maga az IMF került válságba, már pókerezni és rakaszolni se tudnak.

Mindebből pedig az következik, hogy nem a magyar kormánynak, hanem az IMF-nek kell változtatnia politikáján, ha pénzt akar adni Magyarországnak.