A férfi
„Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, / mint csonthéjából gyönge osztrigát. / Körülöleltem csípőjén a földet, / és azt hittem: odaadta magát.”
A nő
„Fölém hajolt, mint sűrű felhő. / Villódzott, míg a számra lelt. / Forró keze bőrömre simult, / és azt hittem, hogy megölelt.”
(Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő)
Van egy nő.
Ha nincs, akkor szembeötlően hiányzik.
Hogy a következetesség jegyében a Pallas Nagylexikon meghatározásánál maradjunk, míg a Férfiasság megveti a halált, dacol a fájdalommal, keresi a veszélyt, s mint ilyen könnyen egyoldalúvá válik és keménybe, zordba csap át, addig ennek ellentéte az asszonyiasság, amely a lágy érzelmek túlkapásaiban, állhatatlanságban, szeszélyességben, élvvadászatban nyilatkozik meg.
A kérdés szempontjából nincs különösebb jelentősége, hogy téved-e a lexikon, vagy hogy igaza van-e az egyik költőnek („A nő: tetől talpig élet/A férfi nagyképű kísértet” – Weörös Sándor: A nő), vagy a másiknak („A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet, / de titkuk volt. Másféle emberek?” – Szabó Lőrinc: Nők titka), vagy még akár az is elképzelhető, hogy a Nőiesség a gonoszság egy speciális nemével magyarázható, olyan valamivel, amire csak a nők képesek (erről szól Lars von Trier Antikrisztusa), annyi azonban világosan látszik, hogy nincs Férfiasság Nőiesség nélkül.
A Nőiesség a Férfiasság mércéjéül szolgál, értékeli képességeit és tudatában van határainak. Mert a Férfiasság csak a mértékletesség jelenlétében mutathatja meg igazi arcát. Mint ahogy az előző bejegyzés is illusztrálja, a magára hagyott Férfiasság csúnya, nyers és otromba.
Ugyanakkor a politikában a Férfiasság az első emberek kérdésével hozható kapcsolatba, legalábbis erről szól a nyugat politikai gondolkodásának egy meghatározó hagyománya, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Plutarkhosz, Machiavelli vagy Strauss egyik legjelentősebb kortárs tanítványa, Harvey C. Mansfield, aki külön könyvet szentelt a kérdésnek (Manliness). Ez utóbbi fő problémája, hogy vajon a modern társadalmak elnőiesedése, azaz a demokratikus eljárások uralma, a racionális kontroll logikája és formanyelve hagy-e még teret egyáltalán a Férfiasság számára? Az előző bejegyzés éppen ezért formájában és nyelvében is radikálisan szakítani akart a racionális kontroll előírásával, hogy dramaturgiailag törjön utat a Férfiasságnak.
Végső soron tehát nem formai, hanem tartalmi kérdések vitájáról lenne szó: az egész GFG blog voltaképpen azt állítja, hogy a politizálás csaknem és kizárólag az első emberek szabadsága, és a politika valahol ott kezdődik, ahol a Férfiasság színre lép. A politikának ezt a természetét még a modern, a formális eljárások uralmát hírdető demokráciák sem tudják érvényteleníteni.
Ugyan ideje és helye van a Férfiasságnak (a válságban is cselekvőképes politikus), nincs rá szükség mindig és mindenütt (elméletileg felfüggeszthetők a politikai problémák, ekkor azonban mindent elural a „sivatag”), vannak olyan politikusok, akikből hiányzik a Férfiasság (még rájuk is érvényes azonban a megfelelő ember a megfelelő időben elve), de a politika lényegében és végső soron konfliktus. A konfliktusok sikeres megvívásához szükséges erőt azonban mérsékelni kell, hogy a Férfiasság ne látszódjék agresszivitásnak.
Ebből a szempontból nézve a „nők a politikában” kérdése egész biztos, hogy nem kvótakérdés. Egy nő akkor fogja megmutatni a Nőiességet a politikában, ha nőies eszközöket választ, mert ha férfiasakhoz nyúl, Férfiassá fog válni, és nem mérsékelni fogja az erőt, hanem még nyersebbé teszi azt.
Van olyan birodalma a politikának, amely csak a női hadviselés eszközeivel uralható.
Az a megfogalmazás, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, ha a szó szoros értelmében vesszük a kijelentést, térérzékelésünk összezavarodását eredményezi. A „mögött” pontos megértésére lenne szükségünk ugyanis ahhoz, hogy a maga helyi értékén értsük meg a Nőiességet a politikában. Ez viszont további súlyos kérdésekhez vezet, amelyek éppúgy kicsúszni látszanak a racionális elemzés hálójából, mint a Férfiasság megragadására irányuló bármely kísérlet. Olyanokhoz, mint hogy:
Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a régi görögök egy férfit (Arészt) tiszteltek az erőszakos harc, egy nőt (Athénét) a stratégiai hadviselés isteneként?
Hol kezdődik a nyilvános és hol a rejtett?
És végső soron, ki vezeti a vezetőket?