B »»» C

Nem tudom mitévő legyek.

Végtére is döntenem kéne már, ki kellene tenni a pontot a gondolat végére.

Mert volt valami megtervezetlenség, valami szándékolatlan sodródás abban, ahogy eddig alakultak a dolgaink, én aztán igazán nem gondoltam, hogy ez lesz belőle, bár tudtam, vagy inkább sejtettem róla egyet s mást, volt egy listám az alapvető tendenciákról, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi ketten idáig jutunk, az egymásnak való kiszolgáltatottság olyan minden félelmet levetkező közelségébe, egy olyan kijárat nélküli labirintusba, amelyből nem kijutni akarunk, hanem éppen ellenkezőleg, be akarunk lépni, a mélyére akarunk menni, hogy eldobjuk a fonalat és ott maradjunk, saját magunk építve fel elveszettségünket, sohase térve vissza az élet megbízható sáncai mögé, mindahhoz, amit az emberek ívnek, megszokottságnak vagy egyszerűen csak normalitásnak neveznek, azt hittem távol tudom tartani, csak szórakozom vele, múlatom az időt, mert kivel üldögélhetnék együtt mással, yu shui tong zuo xuan, ahogy a kínai mondja, de mindaz, amit ő jelenthet majd nekem, az sohasem fogja fenyegetni sem alaposan végiggondolt, sorsként, kötelekként megélt életemet, sem mindazt, amit erről, vagyis a nagybetűs életről gondolok, bár az is igaz, hogy már a kezdetek kezdetén sem tudtam magam kivonni hatása alól, amiről és ahogy beszélt, olyan riasztó kontrasztot jelentett mindez a körülmények, a dolgok és az emberek otthonszagú világával szemben, hogy úgy éreztem valami ellenállhatatlan erő fog kézen és vezet egy senki által sem járt rengeteg mélyére, ez is az ő szava, szeretem a szavait, a szavainkat, nekem azonban végre el kell szánnom magam, egyébként is, gyűlölöm, sokszor annyira fellengzős, azt hiszi, őt senki sem értheti meg, pedig azt sem érdemli meg, hogy elfelejtsék a nevét, a nyelve meg egész egyszerűen borzalmas, végeérhetetlen mondataival az őrületbe kerget, pedig lehet, hogy ő maga őrült, most, hogy kiment sétálni egy félórára, a szoba nehéz félhomályában végre belenézhetek a fiókjába, megnézem, mit rejteget, születési anyakönyvi kivonat, gyerekkori fotók, valamint képek különböző állatokról, egy lóról, ahogy talán sír, egy madárról, filctollal rajta a felirat „okinawai guvat” és egy a ganajtúró bogárról, teljesen meg van zakkanva, a képek mellett közvetlenül egy köteg fonál, ráragasztva egy cekli, „kétszázhúszezer méter”, alatta egy revolver, ez ugyan minek neki, állandóan csak beszél róla, de nem beszélni kell erről, ez nem arra való, meg kell húzni a ravaszt, semmi viszonya sincs az élethez, még egy könyv Sir Wilford Stanley Gilmore-tól, leszámolás a végtelennel, a könyvből, amint megmozdítom, öt papírdarab esik ki, tőle szokatlanul jól olvasható kézírással ellátva, az elsőn egy szó, szomorúság, alatta a magyarázat, a legrejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, három forrása van, az önsajnálat, a moll-fordulat a zenében és legmélyebb, a szerelem,  a másodikon lázadás, vajon, ami fennáll, az mitől olyan kibírhatatlan, kérdőjellel, a jó sohasem érheti el a gonoszt, felkiáltójellel a végén, a harmadikon birtok, nincs a birtokomban semmi, mint ahogy nem is volt a birtokomban soha semmi, én vagyok ez az ember, a negyediken borzalmas, ha meghalunk, az egész gépezet megy tovább és az emberek azt gondolják, ez a legborzalmasabb, pedig csak ebből, hogy megy tovább, lehet igazán megérteni, hogy nincs is gépezet, az ötödiken Isten, a közeli dolgok között erős összefüggés van, a távoli dolgok között pedig gyenge, a nagyon távoli dolgok között nincs összefüggés, és ez az Isten, és még egy mondat, a tűzoltóhivatás Istentől származik, na jó, ebből elég, teljesen megőrült, visszatolom a fiókot a helyére, kinézek az ablakon, kint áll a napfényben és egy másik nőnek magyaráz, úgy, ahogy nekem szokott, látszik, hogy az a másik egy szót se ért az egészből, bár mintha szabadulni se tudna mindattól, amit tapasztal, egész egyszerűen, hogy van mersze ennek a kis ribancnak mindahhoz, ami a miénk, gyűlölöm, mindkettőjüket, és nemsokára megint itt fog velem szemben ülni ebben a nehéz félhomályban, mintha mi se történt volna, mintha el se árulta volna a mi játékainkat, mintha nem lett volna hűtlen a mi nyelvünkhöz, lehet, hogy már nem szeret, nekem viszont végre el kell szánnom magam, hamarosan Rómába utazom vagy Bur-Sûr-Yvettbe, ezt még nem döntöttem el.

Már nem nyugtat meg a gondolat, hogy majd lesz valahogy.

Végleges megoldás kell.