„Pompeius szobrainak felállításával Caesar a maga szobrainak is biztos helyet szerzett.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)
Van olyan, hogy politikai érzék.
A politikai érzék súgja meg, hogy ebben vagy abban a helyzetben mi a politikailag lehetséges, illetve kívánatos (továbbá, hogy ami lehetséges, az kívánatos-e, ami kívánatos, az lehetséges-e, illetve mit kell tenni, hogy a kívánatos lehetséges legyen). Mert az bírja el igazán a hatalom súlyát, aki a saját javára tudja azt fordítani. A nagyvonalúság a politikai érzék diktálta, vagyis nem közönséges, hanem politikai erény. Az erősek erénye, ha azt diktálja a politikai érzék.
A nagyvonalúság politikai erényként történő meghatározása nem szűkítést jelent, hanem az adott erény természetének a meghatározását.
A tudomány például nem tud nagyvonalú lenni. A társdalomtudományos teljesítmény elérése megköveteli, hogy az illető számot adjon ismereteiről, lábjegyzetekkel és egyéb más technikákkal kell bizonyítania, hogy rendelkezik az előzmények és a kortársak ismeretével, vagyis demonstrálnia kell tudását. Hogy Weber, Durkheim vagy éppen XY korábban éppen fityet hányt a ma érvényes tudományos normákra, és az így nyert megállapítás azóta a demonstrálandó tudás része lett, az nem számít. A kortársak számára ugyanis mindez már nem megengedhető, vagyis hogy éppen a nemtudományos megismerés vezet-e a tudomány klasszikus megállapításaihoz, ezzel a ténnyel szemben a tudomány kortárs közössége nem tud nagyvonalú lenni. A nemtudományos úton megállapított felismerések nem tudományos felismerések.
Közelebb kerülünk a nagyvonalúsághoz, ha hétköznapi példákból indulunk ki. Nagyvonalúnak vagyunk hajlamosak tartani azt a kereskedőt, aki azt mondja nekünk, hogy ne vigyük el ezt a zsemlét, mert már kétnapos. Nagyvonalúnak tartjuk, mert látszólag érdeke ellen cselekszik, vagyis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy háttérbe tolja saját érdekére vonatkozó számításait. Még inkább átjár minket a jóérzés, ha nem fűzi hozzá, hogy „mivel én jó kereskedő vagyok, különb a többinél, ezért mondom azt, hogy ne vigye el a szikkadt zsemlét”, vagyis nem hívja fel a figyelmünket arra, hogy nagyvonalúan járt el.
A nagyvonalúság politikai erénye azonban nemcsak a győzelem-vereség alapvető kérdésétől elválaszthatatlan, de attól is, hogy kifejezésre juttassuk, hogy mi az, amit éppen teszünk, vagyis kimondjuk: nagyvonalúan járunk el. Nagyvonalúnak lenni alapvetően azt jelenti, megtehetnénk, de még se tesszük. Meg van hozzá az erőnk (felhatalmazás, parlamenti többség stb.), de mégse élünk vele. Ezt a nagyvonalúságot nem a szív, hanem a politikai érzék diktálja. Vagyis a nagyvonalúság nem karakterünk állandó vagy legalábbis meghatározó vonása, hanem egy felismert szükség. Nagyvonalú mindenekelőtt a győztes tud lenni, és még az is lehetséges, hogy a nagyvonalúság képes győzelemmé átfordítani egy vesztesnek látszó helyzetet. Mert bár lehet ugyan kisstílűen is győzni, de a győztes nagyvonalúsága erőről árulkodik. A nagyvonalúság az erősek politikai erénye, mert erő kell ahhoz, hogy ne tegyünk meg mindent, ami egyébként hatalmunkban állna. Aki meg tudja mondani, hogy van X dolog, amit semmilyen körülmények között nem tenne meg, az az igazán erős. Aki erre nem képes, az nagyvonalú se tud lenni, vagyis valójában gyenge. Mivel a nagyvonalúság elválaszthatalan a győzelem-vereség kérdésétől, ezért kell kimondani, hogy most éppen ebben a helyzetben nagyvonalúan jártunk el. A nagyvonalúságot ezért valójában csak elszenvedni lehet. A politikában egész egyszerűen rosszul érzi magát az, akivel szemben kifejezésre juttatják, hogy most éppen nagyvonalúak voltak vele szemben, mert a nagyvonalúság gesztusa aláhúzza az illető gyengeségét.
Illusztráljunk.
Az Alkotmánybíróság elkaszálta az ún. átmeneti rendelkezéséket, majd a sok vitát kiváltó regisztrációt alaptörvényellenesnek nyilvánította. (Zárójelben jegyzem meg, az Alkotmánybíróság természetesen politikai szereplőként viselkedett. Ennek belátáshoz elegendő visszájára fordítanunk azok érvelését, akik azt akarták illusztrálni, hogy az Alkotmánybíróság NER által kinevezett tagjai a regisztráció megtartása mellett érveltek, az érvelést megfordítva tehát azok, akik a regisztráció ellen emeltek lándzsát, azok a NER ellenzői, vagy ellenfelei. Még az intézmények semlegességét hangsúlyozó szereplők is politikai szerepet tulajdonítottak a talláros testületnek, Karácsony LMP-s képviselő egyenesen arról beszélt, hogy szerinte az AB döntésében a választók akarata jelent meg.) Az ellenzék miközben a Fidesz-kormány vereségétől volt hangos, már arra készült, hogy a Fidesz majd fityet hány a döntésre, cselezni, meg taktikázni fog, sőt felszántja és sóval szórja be az Alkotmánybíróságot, miközben fideszes politikusok lakmároznak majd Stumpfék tüdejéből. Ehhez képest, akárcsak a felsőoktatási rendszer átalakítása kapcsán kirobbant vitában, belépett a játékba a nagyvonalúság: megtehetnénk, de mégsem tesszük, 2014-ben nem lesz regisztráció. A nagyvonalúság megfordította a vesztesnek ítélt helyzetet. Ezért fogadta nem csupán csodálkozás, hanem csalódás a nagyvonalúságot: mégsem épül diktatúra. Majd megjelent a szemrehányás, hogy egyáltalán miért erény az, ha megtehetnék, de mégsem teszik, s ezt még ki is mondják?
Így hangzik a vesztesek szemrehányása, a nagyvonalúság elviselésének nehézségéből fakadó gyengeségérzet.
A nagyvonalúság ugyanis a politikában a győztesek erénye.
A bejegyzés a 2013. január 6-i bejegyzés változatlan utánközlése
