„Az leszek, amivé ti tesztek, / ellenségeim, ti neveltek!”
(Szabó Lőrinc: Ellenségeimhez)
Van egy lelkiállapot.
A jobboldali politikai közösség mind a mai napig úgy viselkedik, mintha ostromlott erőd lenne.
Részben ez magyarázza, hogy ha a jobboldal kormányra kerül, akkor erőt vesz rajta a revansvágy, akkor is ragaszkodik sarkallatosnak tekintett szimbolikus ügyeihez, ha azok több politikai kárral járnak, mint haszonnal és rendre befeszül, ha a kritikus hangok megpróbálják eltántorítani a saját maga által választott úttól.
Ezt a lelkiállapotot egy folyamatosan fennálló frusztráció élteti és táplálja: a soron következő választások elvesztésétől való félelem, amelynek egzisztenciális tétje van. A jobboldali politikai közösség életerejét fenyegető veszedelemként jelenik meg ugyanis az a lehetőség, ha „azok” újra viszajönnek. Az „azok” természetesen a kommunisták.
Az ostromlott erőd tehát arról is szól, hogy a kádári időszak reflexei továbbra is velünk élnek, a kommunizmus évtizedei, az elnyomás, az üldöztetés nyomot hagytak rajtunk is.
Erről is szól, de nem csak erről.
Van ugyanis egy másik alapélményünk, amely legalább annyira hozzájárul a jobboldal lelki traumáihoz, mint az antikommunista reflexek. Ez a másik alapélmény: a polgári Magyarország eszméjének idealizált felfogása.
Ez azért vált ki frusztrációt, mert 2002-ben kiderült, hogy önmagában jó kormányzással nem lehet választást nyerni. Ez a felismerés aztán különböző irányú tanulságok levonásához vezetett.
A jobboldali szellemi elit aranykorrá idealizálja a polgári Magyarország négy évét, figyelmen kívül hagyva olyan tényezőket, amelyeket a most kormányzókon számon kér. Ehhez az aranykorhoz méri a mindenkori politikai gyakorlatot, és a dolog természetéből adódóan az összevetésből mindig a létező gyakorlat húzza a rövidebbet. A jobboldal ugyanolyan nosztalgiával fordul az idealizált polgári Magyarország elképzelt valóságához, mint a posztkádári kisember a 80-as évek legvidámabb barakkjához.
A polgári Magyarország gondolata tehát azáltal vált az ostromlott erőd építményének meghatározó elemévé, hogy a kulturális elit hajlamos volt vágyait összekeverni a valósággal.
A politika elit egészen más tanulságokat fogalmazott meg a maga számára.
Az 1998-2002 közötti Magyarország valójában polgárok nélküli polgári Magyarország volt.
A kulturális elit vízióihoz való igazodás távol vitte a politikát az emberektől.
Miközben a politika is elhitte, hogy aranykort épít, az emberek a másik irányba döntötték el a választást.
A politikai elit azt ismerte fel, hogy közelebb kell lépni az emberekhez, ha nem akar saját ideáljai fogságába esni.
Ez a felismerés önmagában politikai teljesítmény.
Mint ahogy az is, hogy ha a politikai cselekvőképesség gátja az aranykorépítés, akkor szakítani kell a polgári Magyarország kritikátlan, reflektálatlan, idealizált felfogásával.
Ha pedig Magyarország még nem „polgári”, akkor először is a XXI. századi magyar nemzet előfeltételeit kell megteremteni. A középosztály-politika, a munka- és teljesítmény kultúrája melletti kiállás, vagy éppen az a gondolat, hogy az adórendszernek a szociális rendszerhez semmi köze mind ezt a célt szolgálja.
A kormányzás első két éve valójában erről a politikai felismerésről szólt. Ez a politikai cselekvés nyelvén azt jelenti, hogy az új magyar világ előfeltételeinek megteremtése volt a feladat.
Az utolsó 100 komment: