A »»» B
Árnyékként a nyomában járok.
Mindeddig sikerült észrevétlen maradnom, minden úgy alakul, ahogy elterveztem.
Meghatározott ritmust erőltetve jól kiszámított lépteimre, bevezetve közzénk a távolságot, követem úgy, hogy mindig maradjon köztünk tíz méter, mint ahogy hús és éhség között ott van a villa és a kés, köztünk úgy van ott ez a végtelennek tűnő távolság, kibírhatatlan, ahogy állandóan esik az eső és fúj a szél, a rajtam lévő szürke posztókabát ellenáll ugyan az esőnek, az indulat viszont mint fojtott levegőben a pára, kicsapódik az arcomon, baszd meg a szeledet, gondoltam, ki nem állhatom a szelet, most mintha szűnne, most megint erősödik, fáj a fejem, le akar szakadni a nyakamról, a végén még megbolondulok, de azért nem adom fel elővigyázatosságomat, kizárt, hogy észrevegyen, már csak maga miatt is, mindig el van foglalva, hol a telefonja köti le, hol meg, ha sikerül végre valahol leülnie, egy kávézóban vagy egy villamoson, akkor olvas, kezdem azt hinni, hogy mindig olvas, nem az életét szakítja meg az olvasással, hanem csak olvas, és néha-néha felnéz a könyveiből, ilyenkor mintha átszüremkedne valami az élet befogadhatatlan nehézségéből, megzavarva ugyan, de a feltartóztatás minden komolyabb esélye nélkül biztosítva a menekülés folytonosságát az illatos könyvlapok megnyugtató sáncai mögé, de én biztosan tudom, hogy van valami a könyv előtt és a könyv után, még akkor is, ha az a valami csupán a könyveket tönkretevő penészeső, most lelassítja lépteit, figyelnem kell, hogy utól ne érjem, le ne lepleződjek, még nem készültem fel mindarra, hogy mit is mondhatnék neki, még csak ismerkedem vele, hat napja pillantottam meg először, egy kocsma előtt cigarettázott, méghozzá úgy, ahogy senki rajta kívül ezen a világon, úgy szívta meg lassan és mélyen, hogy ugyanilyen lassan és mélyen fújja ki, látszólag mit sem tudva a dohányzás ártalmasságáról, nem tudtam eldönteni, hogy dühös, vagy csak unatkozik, volt valami élettel szembeni kevély megvetés abban, ahogy finoman eltartva magától a cigarettát, a füstöt a vele szemben álló másik arcába fújta, az incselkedés lehetőségétől a megvetés nagyon is elgondolkodtató magától értetődőséig terjedt az a tartomány, amit a füst ajkának finoman ívelt belső szegletétől a férfi gondterhelt arcának gondozatlan borostájáig bejárt, azonnal földbe gyökerezett a lábam, a sóhajtás és a rés iránti tisztelet olyan beteges kombinációja ragadta el képzeletemet, amely azóta sem enged vissza a hétköznapok fojtogató magányába, mert a rés rés marad, ha visszagondolok, most is halálos fájdalmat érzek a szívemben, tökéletes volt és végzetes, mintha érintve lenne az apokolipszisben, képtelen voltam máshová nézni, a csecsbimbók finoman áttörtek a kikeményített blúz hófehér, meleg anyagán, a mély dekoltázs pedig határozottam kiemelte a nyak törékeny, nemes ívét, a vállak szelíd völgyeit, a két mellének meg-megringó üde tömegét, ám azt nem lehet tudni, hogy ezek kényszerítették-e ki, hogy minden szem újra meg újra őt keresse, vagy a csípőjére feszülő rövid, sötétkék szoknya, és combjai közt fehér bugyijának meg-megvillanása, amire én is éhes, fojtott, durva, leplezetlen sóvárgással néztem vissza az éjszaka sötétjéből, akármit, de akármit csinálhatok veled, gondoltam, csak semmi nyavalygás cicuskám, de nem most, mert inkább úgy vétem el, hogy várom, azóta is követem, szóval lelassítja lépteit, majd megáll, vele szemben egy férfi, ezek szerint hozzá sietett, egy férfival találkozik, ha nem akarom felhívni magamra a figyelmet, tovább kell haladnom, a járókelők sehová sem siető lépteit erőltetve magamra elhaladok mellettük, hallom, ahogy azt mondja, ne haragudj, hogy késtem, sokat kellett várnod, némi sete-sutasággal keveredő kacérsággal kérdezi mindezt, miközben megfog egy tincset gyönyörűen csillogó ébenfekete hajából, valahol ott, ahol az pici és finom bal fülénél a válla felé ereszkedik, megfog egy tincset, egy egészen vékony tincset, előrehúzza az arca mellett és a szájába veszi a végét, és mondja, amit mondania kell, de közben szopogatja egy pár másodpercig ezt a nyilván édes hajtincset, majd, mint aki észbe kap, gyorsan hátratolja, eligazítva a többi tincs közzé, a homlokomról lecsorgó verejtékben ott van a kétségbeesés, a kurva életbe, bassza meg, ezeknek liturgiáik vannak.
Megnézem magamnak a férfit.
Azt hiszem, találkozunk még.