„Éppoly felnőtt vagyok, mint egy angol, / vagy mint bármelyik fia bármelyik / Öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak”

(Szabó Lőrinc: „Kis nép fia”)

Van egy helyzet.

Ma a régi status quo képviselőinek hangja hangosabb, mint az új, még életerejét gyűjtő kultúráé.

Annak ellenére így van ez, hogy az új kultúra talán erősebb, mint valaha: van nyelve, amit egyre többen beszélnek; vannak személyek, akik ezt megjelenítik; e kultúrának vannak intézményei, amelyek normákat teremtenek; vannak igazságai, amelyek széles körben elfogadottságnak örvendenek. Mégis, a régi rend érdekvédői és haszonélvezői hangosabbnak tűnnek.

Ezt a határhelyzetet akár természetesnek is tarthatjuk. Egy hatvan éve folyamatosan épülő falanszter építői tisztábban látják, hogy mit akarnak és mit veszíthetnek. Vagyis világosabban értik, hogy mi a tét.

Megértették, ha ennek az új kultúrának a konszolidációja sikeres lesz, akkor Magyarországon hosszútávon jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz jobboldali értékkonszenzus és centrális politikai erőtér lesz.

S ezzel ők mindent elveszítenek.

Elveszítik megszokott tájékozódási pontjaikat, igazságaikat és ezzel együtt nagy körültekintéssel fenntartott társadalmi tekintélyüket, vagyis végső soron egzisztenciális kérdések forognak kockán.

A régi kultúra utóvédharcosai rendre arról beszélnek, nekünk úgyse sikerülhet. Hogy mi a helyes, bízzuk másokra, ők úgyis jobban tudják, hogy mi a jó nekünk. Míg negyed századdal ezelőtt még mindig Moszkva volt a megkérdőjelezhetetlen hivatkozási pontjuk, addig ma Brüsszelre és a Nyugatra hivatkoznak, s eközben fel sem merül bennük, hogy esetleg nem is „egy” Nyugat van, hogy ott is vannak értékviták, rivalizálnak egymással politikai világnézetek, van idegengyűlölet, antiszemitizmus, a nemzetközi viszonyokban ott is saját érdekeiket követik az egyes nemzetek és ebből keletkezhetnek diplomáciai konfliktusok. Ha nyugatiaknak beszélnek Budapestről, szemük előtt a harmincas évek Berlinje épül. Árgus szemekkel csak arra figyelnek, mikor lesz belőlünk negatív előjelű hír a világlapokban, mert nekik nemcsak Brüsszel és a Nyugat, de Bukarest vagy Hegyi-Karabah is döntőbb érveket szolgáltat, mint a magyar érdek.

Ha elfogadjuk előfeltevéseiket, a magyarok biztosan nem nyerhetnek.

A régi kultúra, mivel lebeszélt arról, hogy a saját céljainkat kövessük, önbecsülésünktől fosztott meg minket. Önbecsülés hiányában viszont egyetlen nemzet sem lehet győztes.

A szocializmus évtizedeiben igazán nagy szükség volt hitre, ha az ember tenni akart valamit. Jóllehet én csak tizenhárom éves voltam, amikor megtörtént a rendszerváltás, de még akkor is arra figyelmeztettek, nem kell politizálni, az úttörőszövetségben lehet csak értelmes munkát folytatni. Akik ma úgy érzik, hogy a szabadság hiányától szenvednek, azokat nem árt emlékeztetni a diktatúrák valóságára, hogy az tényleg olyan volt, mint egy laktanya. Akkor tényleg megmondták az embernek, hogy mi a jó és mi a rossz. Előírták, hogy hogyan éljünk.

A létező szocializmus végső soron arról szólt, hogy lebeszéljenek a történelem alakításáról, és ezzel együtt a történelem elszenvedőivé tegyenek.

A lebeszélés kultúrája, noha ez ellen lázadt fel a ’89-es generáció, nem tűnt el nyomtalanul. Nagyon is virágzik. Ez is azt jelzi, hogy nem elég megváltoztatni az intézményeket, meg a rendszert, ha velünk marad egy gondolkodásmód, egy zsigeri ösztön, a múlt életerős kísértete.

Hiába tesz tanúbizonyságot minden korábbinál nagyobb életerőről az önbecsülés kultúrája, még ma is sokan, sokfelől akarnak minket lebeszélni a céljainkról.

Ha sikerrel járnak, bizonytalanságot és hitnélküliséget támasztanak. Mert csak az elbizonytalanodás és a hit megcsappanása segíthet nekik a régi kultúra restaurálásában.  

Új kultúrára van szükség ahhoz, hogy a magyarok győzhessenek. A kultúrateremtés politikai feladat. A politikai teljesítmény arról a kihívásról szól, hogy vajon megteremthető-e olyan világ, ahol a magyarok visszakerülhetnek az őket megillető polcra: a sikeres nemzetek közzé. Ahol a magyarokat ugyanaz a tisztelet fogja övezni, mint bármely más nemzetet. Hogy nincs mit röstellnünk a Nyugattal szemben. Egy sikeres nyugati nemzethez képest sem vagyunk másodrendűek. Vagyis a magyar érdek semmivel sincs mögötte a brit, a francia vagy a német érdeknek.  

A határhelyzet tehát arról szól: győzhetnek-e a magyarok?

Ez pedig újabb kérdésekhez vezet: Van-e értelme egyáltalán bármit is csinálni ebben az országban? Lesz-e ebből az országból valami? Ezek egyben azok a határkérdések, amelynek megválaszolásánál elválik egymástól két kultúra, két politikai közösség. A „nekünk úgy se sikerülhet!” torz, egészségtelen kultúrája és az önbecsülésüket visszanyerők erőtől duzzadó politikai közössége.