„Földrészek nyilhatnak föl szemedbe - / hiába nincs itt semmi: / Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken / nagyon keserves / egyedül lenni.”

(Szabó Lőrinc: Újsághírben a végtelen)

Van egy feladat.

Erős politikai közösséget kell teremteni.

Európában ma a nemzetek reneszánszát éljük. Mindenki, aki sikeres akar lenni, saját jól felfogott nemzeti érdekét követi.

Erős politikai közösség létrehozása nélkül egyetlen nemzet sem lehet sikeres.

A sikeresség, mint cél tehát azt a követelményt fogalmazza meg a kormányzók számára, hogy nemzeti keretek között kell gondolkodni.

A lebeszélés kultúrája az akadály.

Az a helyzet ugyanis, hogy miközben a lebeszélés kultúrájának képviselői folyton arról beszélnek, hogy nem nyugat-konform, nem européer, amit a magyar kormány csinál, addig a nyugati perspektívájuk szűrőjén kihullik a rögmagyar valóság. Őket nem érdekli Törökszentmiklós és Fegyvernek népe.  S ez fordítva is igaz. A lebeszélők által ránk olvasott problémák nem rezonálnak a magyar alföldön, pedig itt terem meg igazán az a sárkányfű, amitől visszahőköl a sárkány.

Politikai felelősség kérdése annak megértése, hogy Törökszentmiklós és Fegyvernek is mi vagyunk. Ez a felelősség nem szociális érzékenységet követel, hanem egy politikai feladat megoldását: a kormánynak az emberek mellé kell lépnie, mert amíg Törökszentmiklóson és Fegyverneken „értelmetlen keserűség” van, és hiába kiáltjuk el magunkat, hogy magyarok, tegyetek valamit!, addig nem nem lesz a véletlen vagy a sors által összeverődött emberekből erős politikai közösség. 

A hétköznapi józan ész által megszervezett élet egyszerű alapértékek köré szerveződik: munka, otthon, biztonság. Ezek biztosítását várják el egy kormánytól az emberek. A világ azonban úgy van berendezve, hogy gyakran a legegyszerűbb dolgok eléréséért kell a legtöbbet áldozni. Szabadságharcot nem a szabadságharcért kell megvívni, hanem azért, amit elérhetünk általa. Vagy más megfogalmazásban: a forradalom értelme nem önmagában van, hanem abban, ami utána következik.

A kormányzás kérdései ezért ott kezdődnek, ahol földbe verjük a cölöpöket.

Az első cölöp: a nemzeti függetlenség megteremtése. Ez azért kell, mert enélkül nem vagyunk önmagunk urai. Ezért kell csökkenteni az államadósságot, mert aki fölött hitelezői rendelkeznek, az híján van az önbecsülésnek.

A második cölöp: meg kell akadályozni a függőség újratermelődését. Ezért kell vigyázni az úgynevezett hiánycélra, ezért kell átalakítani az adósságot termelő rendszereket, ezért kell saját lábra állítani a felsőoktatást vagy az egészségügyet.

Aki ki akarja dönteni ezt a két cölöpöt, az nem növelni, hanem szűkíteni akarja az önálló döntés lehetőségét, az nem kitágítani, hanem zsugorítani akarja a mozgásterünket.

Két világosan elkülönülő felfogás áll egymással szemben. Az egyik azt kérdezi: „mit akarunk?”, a másik meg azt: „miért nem lehet ezt akarni?”.

Ha a lebeszélők győzedelmeskednek, akkor általánossá lesz a megalkuvás kultúrája, s tényleg nem lesz más Törökszentmiklóson és Fegyverneken, mint „sár, sár, és fáradt / közöny vagy bánat / emberben és kuvaszban”.    

Hogy ez ne  így legyen, ahhoz a megalkuvás kultúrájával való szakítást magunkon kell elkezdeni. Míg az érme egyik oldalán a szabadságharc és a nemzeti függetlenség van, addig a másikon a munka és a teljesítmény. A cölöpök ugyanis arról is szólnak, hogy olyan kereteket kell kialakítani, amelyben a munka teremtheti meg a felemelkedés lehetőségét, és ennek révén lehet egyről a kettőre jutni. Ezen alapul a nyitott középosztály gondolata, a nemzetegyesítés társadalmi fundamentuma.

Ehhez csak azt kell megérteni, hogy Törökszentmiklós és Fegyvernek is mi vagyunk. Ez politikai felelősség kérdése. Enélkül nincs erős politikai közösség és nem kerülhet Fegyvernek, Törökszentmiklós és Budapest egymás mellé, egy térképre.