„Lápinád.”

(Sas-kabaré)

Van egy poén.

„Lápinád”. Ilyen és ehhez hasonló magas röptű kakis, kotonos és nemiszerves viccen röhögték magukat halálra a szocialisták a 2010. őszi vörös műselymes kongresszusokon. A Sas-kabaré volt a kultúrprogram.

De hogy Bibó István egyik kedvenc kifejezését használjam, vajon mi az értelme, miből fakad, mi a célja, mi a hasznosulása mindennek? További szóra sem érdemes felületi jelenséggel állunk-e szemben, vagy mélyben gyökerező, a baloldal identitását alapjaiban meghatározó kultúrsokk természetrajzát kell megértenünk?

Az okok messzire vezetnek, és óhatatlanul a jobb és bal eltérő viszonyulásaiba futunk bele megint.

A jobboldal túlzásai segítenek megérteni a baloldal torzulásait.

A jobboldali lelki alkat hajlamos minden általa fontosnak tartott, az identitása részét képező kérdéshez pátosszal fordulni. Akár még saját lelki nagyságától is elérzékenyül. Valami önmagán túlmutatót keres, például egy közösséget, valamit, ami transzcendálja, és ehhez mér minden mást.  Így könnyen a képmutatás bűnébe esik, mert azt a bizonyos lécet nem olyan könnyű megugrani, számon kérni másokon viszont annál inkább. A túlzás egy alapvető viszonyulásból fakad, mert bár sokféle jobboldali ember van, de van egy közös nevező: HISZNEK VALAMIBEN.

A baloldali lelki alkat viszont gúnnyal és cinizmussal fordul minden olyan iránt, ami meg akarja haladni önmagát. A NER egy vicc, az Alaptörvény gúny tárgya, a nemzeti gondolat bármely szimbolikus megjelenítése szánalmas és végtelenül provinciális. Pedig volt idő, amikor talán ők is hittek valamiben: a kommunizmusban, meg a proletariátusban. Az internacionalista eszmekörben tobzódó magyar kommunistákkal aztán történt valami megrendítő: ’56 értelme az ő nézőpontjukból az volt, hogy a legmagasabb polcon lévő kommunista vezetők se hitték már el többé, amiről beszéltek. Ezért lehettünk mi a „legvidámabb barakk”, ezért épülhetett ki az összekacsintás kultúrája, ezért léphetett a vulgármarxizmus helyébe a vulgárcinizmus. A semmiben sem hívő „gulyáskommunizmus” kultúrájának rendszerváltás utáni továbbélése aztán természetes szövetséget kínált az individualista, csak egyénben gondolkozni képes, mindent relativizáló magyar liberálisoknak. Ők kölcsönözték az erkölcsi fölényt a posztkommunisták cinizmusához.  Az eredmény: a politikai cinizmus feltétlen erkölcsi magabiztossága, amit a közönségesség, a trágárság nyelve tett „demokratikussá”, eljuttatva azt a „néphez”, a „kisemberhez” éppúgy, mint ahogy a mindenen a markába röhögő liberális entellektüelhez. Az ízléstelenség nyelve forrasztotta össze tehát a hitét vesztő szocialista machiavellizmust a hitnélküliség erkölcsi fölényét valló liberális nihilizmussal.

Ennek a sajátos vegyüléknek a terméke nemcsak a Sas-kabaré, vagy a Heti hetes, de az index blogketrece, pontosabban a baloldali politikai blogkultúra is: az Örülünk Vincent mindenki más teljesítményét egy pillanat alatt kétségbe vonni képes matematikatudósa és társai, akik mégiscsak abban lelik mindennapi örömüket, hogy naponta felköpnek és aláállnak, a magát vitriolosnak gondoló és az erkölcsi fölény pozíciójából beszélő Varánusz, akinek mégiscsak a jobboldali fallosz a fixációja, és így tovább.

Ezek mind ugyanaz az alom.

Az erkölcsi fölény látszata mögé bújó cinikus közönségesség mindennapi betevői: a baloldal lápinád kultúrprogramja.