Hagyomány = 1. ~ dramaturgia: a „honnan jövök?”-nek az az értelme, hogy „hová tartok?” 2. ~ példatár: útmutató a „kik vagyunk?” kérdéséhez
Példamondat: „Magyarország a szabadságharcosok földje, ma is az, és az is marad”
Van itt egy béklyó: a hagyománynak az a felfogása, amely a múltra olyan realitásként tekint, mint ami kötelez.
Ha valakinek egy többszáz éves családfa az öröksége, az számára inkább teher, semmint a szabadság forrása. A hagyománynak ugyanis nem sok köze van az ilyen történelmi realitásokhoz.
Hogy megértsük ennek az unortodox gondolatnak a magától értetődőségét, a politika világához kell fordulnunk. Minden kérdés azon fordul meg, hogy nézünk rá az adott dologra. A politika embere, ha a politikai dolgok világának alakítója és nem elszenvedője akar lenni, mindenre erőforrásként kell hogy tekintsen. Ha az örökség csak egy realitás lenne, ami kötelez, hogyan tudna erőt meríteni a cselekvéshez? A politikust ugyanis végső soron egyetlen kérdés foglalkoztatja: saját cselekvőképességének lehetővé tétele. A történelem pedig, ha helyesen nézünk rá, erőforrás lehet a cselekvés számára. Helyesen pedig a cél felől kell nézni a dolgokra. A „honnan jövök?”-nek ugyanis az az értelme, hogy „hová tartok?”.
A győzni akaró politikus felől nézve ugyanakkor a magyar történelem egész egyszerűen rosszul van megírva: az ortodox felfogás a vesztes csaták történetéről szól, ebből nehéz erőt meríteni a cselekvéshez. Újra kell tehát írni a hagyományt. Így lépnek elő a történelemből a hősök. A hősök, jóllehet történelmi szereplők, nem a tények és a dátumok világához, nem a múlthoz, hanem a jövőhöz tartoznak. Hogy például mi ’56 értelme, az nem ’56 felől, hanem a jelen, méginkább a jövőbeli célok felől dől el. Ha a győzelem lélektani feltételeinek megteremtése a politikai feladat: akkor ’56 arról szól, hogy tisztelet a bátraknak! Így lesz a történelmi realitásból, ami kötelez, politikai realitás, ami szabaddá tesz. S csakis az ilyen és ehhez hasonló varázslásnak köszönhetően válhat a hagyomány olyan erőforrássá, amely példatárként szolgál a „kik vagyunk?” kérdéséhez.
Ha ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolását a politika rábízná külön-külön mindenkire, a válaszok olyan széttartóak lennének, amely megakadályozná a közös cselekvést. A „mit akarunk?” kérdése ugyanis elválaszthatatlan a „kik vagyunk?” problémájától. Ha Magyarország a szabadságharcosok földje volt, ma is az, és az is marad, akkor világos, hogy mi magyarok elsősorban szabadságot, függetlenséget, önbecsülést és ehhez hasonlókat akarunk. Ez az egyirányba tartó, közös cselekvést is magában foglaló önmeghatározás pedig annyira erős késztetést jelent egy politikai közösség számára, hogy aki ennek a tagadásával próbálkozna (például a magyar történelemre a kudarcok sorozataként tekint, mondván, mi magyarok már Mohácsnál „elkúrtuk”), az egycsapásra a labancok között találja magát.
A szabadon értelmezett hagyomány így válik a politikai erőtér szembenálló pólusait is meghatározó erőforrássá.