„Akinek nincs, annak nem is lesz.”

(Hajnóczy Péter: A sün és a harkály)

Van egy hiány.

A baloldalnak ma nincs víziója. Azért nincs, mert nem képes megújulni. Foglya egy kényszernek. Csak egy dolgot akar: le akarja győzni Orbán Viktort.

A dolgok a baloldal szempontjából egészen 2008-ig rendben mentek.

A szocializmus évtizedeiben a struktúra válságát, nevezetesen, hogy eladósítással lehet csak finanszírozni a „gulyáskommunizmus” biztonságélményét, a reformretorika gyógykezelte. A baloldal felől nézve a rendszerváltás is csak egy reform, ami az intézmények radikális jellegű cseréje ellenére sem jelentette a szocializmus megszüntetését.  Ha nem is a rendszer szintjén, de a mélystruktúrában a közös elvek megőrződtek. A váltás ellenére tehát nem következett be törés. Aztán húsz évig sem volt szükség változtatásra. Az intermezzók ellenére, amikor nem a szocialisták voltak kormányon, a vízió és az azt szolgáló hatalompolitika nem változott.

A víziót egy meglehetősen visszafogott társadalomkép biztosította: „fel sem emelkedhetsz, de le se fogsz csúszni”. Ez a szocialista hatalompolitika központi gondolata. Annak ellenére, hogy mindez elég sovány elképzelés egy sikeres nemzet víziójához, ez alapján nehezen győzhetnek a magyarok, mégis működött.

A társadalomkép stabilitását a vele vérrokonságot mutató hatalomtechnika segítette. A szocialisták széleskörű állami újraelosztással konzerválták az államból élők körét. A „fel sem emelkedhetsz, de le se fogsz csúszni” víziót tehát a szociális transzferek hatalomtechnikája szolgálta. A kormányzati intézkedések a posztkádári társadalom hibernálásával közvetlen módon a szavazatvásárlást célozták.

Nem a nevezetes hazugságbeszéd, hanem a kirobbant válság, és ennek következtében az a tény, hogy nem lehet többé hitelekből finanszírozni a rendszert, húzta ki a talajt a vízió alól.

A „szocialista elképzelés” azáltal vált kétségessé, hogy a szocialistáknak olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek ellentétbe kerültek hatalompolitikai céljaikkal. Szembe kellett menniük saját szavazóikkal, meg kellett sérteni az érdekeiket, elsősorban és mindenekelőtt a materiális érdekeket. A következmények ismertek: a történelmi kétharmad, a szocialista párt padlóra kerülése és szavazóinak összezavarodása az eredmény. Ma ott tartunk, hogy a pártnak nincs elképzelése arról, mit akarjon, egyet leszámítva: legyőzni Orbán Viktort, a szavazói pedig nem tudják, miért szavazzanak a szocialistákra, hacsak azért nem, mert gyűlölik a Fidesz első számű vezetőjét.

A győzelemhez azonban a szocialistáknak alternatívát kellene kínálniuk. Nincsenek könnyű helyzetben.

A „mi a helyzet?” kérdésre valahogy így válaszolhatnak:

Kétfajta realitás nehezíti a restauráció programját: a válság és a forradalom.

A válság azért, mert nyilvánvalóvá tette, hogy véget ért az a korszak, amikor hitelekből lehetett finanszírozni a fogyasztást. A forradalom azért, mert lerombolta a szocialista hatalompolitikai rendszer fundamentumait.

A kétfajta realitás összekapcsolását a politikai ellenfél végezte el. A kormányra került Fidesz új típusú megoldást kínált a kialakult helyzetre: a válságra forradalommal válaszolt.

Az új rend egyrészt már nem az államfüggők széles táborát, hanem a munkából élő „középosztályt” tekinti társadalmi bázisának. Ennek létrehozását és megerősödését kívánja szolgálni az arányos adórendszer. Nem elsősorban a gazdasági racionalitás, hanem a hatalompolitikai célok miatt ragaszkodnak hozzá. Ezért is kell támadás alá venni.  

Másrészt a Fidesz-kormány tudatosan szakít az alkalmazkodás politikájával, a „merjünk kicsik lenni” felfogással és a válságra a mozgástér bővítésének szándékával válaszol. Nem elsősorban a gazdasági racionalitás, hanem a hatalompolitikai célok miatt hajlandó konfliktusokat vállalni a döntési autonómia bővítéséért, azaz „kiállni a magyarokért”. Ezért is kell támadás alá venni.

A „mi a teendő?” kérdésére a szocialisták válasza tehát még mindig a restauráció. A válságra a múlt megoldásait ajánlják. Ezzel kívánják mozgósítani korábbi társadalmi bázisukat. Abban bíznak, hogy ha sikerül őket visszaterelni maguk mögé, ismét győzhetnek. A szocialista programnak azonban nincsen realitása. A régi hatalompolitika visszaállításának ugyanis nincsenek meg a szükséges feltételei. A szándék mögött nem áll rendelkezésükre sem a végrehajtást segítő hatalomtechnika (nem tudnak pénzt osztani), sem a vízió (a szocialista identitás önellentmondásossá vált: kénytelen voltak megsérteni az államból élők érdekeit). Így csak az üres szándék marad: legyőzni Orbán Viktort.

A dolgoknak azonban sorrendisége van.

Előbb fel kellene építeni egy struktúrát. Válaszolni kellene azokra a kérdésekre, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Egész pontosan mit akarunk felkínálni az embereknek, a potenciális választóinknak. Ha ez megvan, utána jöhet csak a célkitűzés, hogy győzni akarunk.

Vagyis elképzelés nélkül nem fog menni.

Ma azonban éppen a vízió hiányzik.

Akinek nincs, annak nem is lesz.

Mármint ennek a baloldalnak biztosan nem, ezért van a baloldal ma kilátástalan helyzetben.

„Már itt a szörnyeteg. Utálod? / Vele vagy ellene! Magányod / barlangját kard kutatja át.”

(Szabó Lőrinc: Politika)

 Van egy pozíció.

A politikai gondolkodóé. Nem azért gondolkodó, mert feltétlenül okosabb lenne, mint a többiek, hanem azért, mert előfeltételezi, hogy létezik politikai gondolkodás. A politikának autonóm logikája van. Ha pedig így van, érdemes ebből a szempontból megnézni hogyan is állnak a dolgok.

Van egy lelkiállapot, ami cselekvésre indít. Van egy cél felől szemlélt helyzetleírás, ami értelmezést kíván és amiből levezethető a „mi a teendő?” kérdésére adott válasz. Van egy feladat, ami megoldásra vár és egy eltávolítandó, felszámolandó illúzió, ami akadályozza a cselekvést lehetővé tevő megértést. Ugyanannak a filmnek a négy kimerevített képkockáját illusztrálta tehát az előző négy bejegyzés, mert így gondolkodnak a politikusok.  

Politikai vita ott van, ahol ütköznek egymással a lelkiállapotok, a helyzetleírások, a feladatmegjelölések, a beazonosított illúziók. Aki politikai vitát akar kezdeményezni, annak be kell lépni a dramaturgiába. A forradalom bizonyos értelemben ugyanolyan, mint a szerelem: dramaturgiája van, így is kell végigjátszani.

Ha ezt elutasítjuk, nem marad más, csak a politika kritikája (legyen az morális, vagy bármilyen más nézőpontból megfogalmazott), vagy egyenesen a politika létének kétségbevonása (civilekre, szakértőkre kellene bízni a kormányzást).

Mindebből több dolog is következik.

Egyfelől nem mindenki politikus, aki a „politikában” van. Tulajdonképpen nagyon is kevés ember rendelkezik azzal a szabadsággal, hogy politizáljon. Mindenekelőtt ez az első emberek kiváltsága. Vannak azonban olyanok, akik úgy politikusok, hogy fogalmuk sincs a politikai racionalitásról. Nehéz másként értelmezni a családi erőszak és a gyereknemzés, valamint a klasszikusnak gondolt női szerep összekapcsolását elvégző bornírt megnyilatkozást, vagy azt a törekvést, ha valaki mindenáron meg akarja mondani az embereknek, hogy hogyan éljenek. A  rögeszme elhomályosítja az okozott politikai kárt.

Másfelől, a politikai gondolkodásnak ez a felfogása korántsem magától értetődő, ezért is vált ki hisztériát. A ma politikai vitáinak nagy része még mindig a rendszerváltás előtt meghatározó szerepbe került reformközgazdaságtan nyelve, előfeltevései és logikája alapján zajlik. Nem utolsósorban ennek a gondolkodásmódnak a képviselői azok, akik rendre kétségbe vonják a politika autonómiáját,  szembeállítva azt olyan politikától függetleníthetőnek gondolt értékekkel, mint „béke”, „konszenzus”, „szakértelem”. Számukra tényleg „nincs mozgástér”, a statisztikai módszerekkel előállított tény az „igazság”, a politikai közösség pedig „atomizált fogyasztókból álló társadalom”. A nyelvvel teremtik meg a szakértelem látszatát. Ilyeneket mondanak, hogy „túlzott deficit eljárás”, „konvergencia-program” stb. Valóban, mintha perzsául beszélnének. S mivel az emberek tényleg nem beszélik ezt a nyelvet, így el is hiszik, hogy semmi közük a politikához, ezért a társadalom ügyeit a felkent szakértőknek kell „igazgatni”.

Végül ott van a politika humanista kritikája. A „kertünk élvezete” és a „szabad ember” gondolat patetikus összekapcsolása. A humanisták szerint a szabadságot éppen a politikától kell megvédelmezni. De vajon nem fordítva áll-e a dolog, hogy a politika teremti meg a szabadság feltételeit, és számolja fel így a sivatagot?

Bárhogy is szeretné a bornírt, a reformközgazdász és a humanista, nem lehet más a politika. A politikának saját racionalitása van.

A politikai gondolkodó a politikai racionalitás embere. Szükségképpen van pártja: politikapárti. Gondolkodásának van iránya, ami szükségképpen pártos: a politikában ugyanis egymással mindig vitatkozó valóságok ütköznek meg. Van szempontja: kormányzáspárti. Az a kérdés foglalkoztatja, hogyan merülnek fel a dolgok a kezdeményezőképesség, vagyis a kormányzás szempontjából. Ezért nem is lehet objektív elemző, ahogy ezt a kifejezést ma használják. Mert bár ez utóbbi szerep nagyon is létezik, de mégsem lehetséges. Mert vagy nem a politikát elemzi, vagy elrejti a motívumait az, aki ebben a szerepben jelenik meg: mármint hogy valamikor volt, most az, vagy éppen a jövőben lesz kormánypárti.

GFG illusztrál.

Már itt a szörnyeteg. Utálod? 

„...gyöngeségem moralizál, / amikor az erőt szidom, / az érdekem moralizál”

(Szabó Lőrinc: Szövetségesek)

Van egy illúzió.

Az a feltételezés, hogy kormányozni annyit jelent, mint hogy valóra váltjuk olvasmányélményeinket.

Ez a forrása annak a nemzedéki problémának – jóllehet engem tőlük mindössze 6-7 év választ el –, hogy a korszakváltást két éve még nagy lelkesedéssel ünneplő fiatal konzervatív nemzedék tanácstalansággal, ízlés- és stíluskritikával, az elvek és a gyakorlat ütközéséből fakadó növekvő kiábrándultsággal, a nyugati elköteleződés rendre visszatérő számonkérésével fogadja „saját” kormányának lépéseit.

A gyöngeség moralizál.

Azért moralizálnak, mert nem értik.

Nem értik, hogy miért nem lehet minden nap Reagannek áldozni, 16. századi francia moralisták eszmefuttatásait követve rendbe tenni az egészségügyet, a neokonok vitáit a budai szalonokban újrajátszva válaszolni Törökszentmiklós és Fegyvernek kérdéseire, vagy idealizálni azt a polgári Magyarországot, amelynek jónéhány gesztusát ma ugyanolyan heves ellenérzéssel utasítanák el.   

S mivel nem értik, ezért vannak megzavarodva. Örömittasan üdvözlik, ha cikket szentel nekik a Magyar Narancs, ha ikonjuk számára jégkalapács-arcélt simít a HVG, ha baloldali bloggerek a jobboldal szimpatikus arcaként üdvözlik őket. Nem értik, hogy ők Orbán belső ellenzékének vannak kinevezve, de csak addig szimpatikusak, amíg gyengék, amíg nincs erő vagy hatalom a kezükben, mert azután ők is csak „azok” lesznek, „azok”, akiket gyűlölni kell.

Nem értik, és meg vannak zavarodva. Mert nincs válaszuk a „mit akarunk?” és „kik ellen?” kérdésekre. Ezért zavarodnak bele a szervilizmus útvesztőibe, anélkül, hogy tudathasadást okozna nekik, hogy egyszerre demonstrálnak az örmények igazságáért, és maradnak lojálisak az ominózus végzést aláíró főnökük mellett, nem szólítva fel őt például lemondásra.

Legalább ne a gyöngeség, hanem az érdek moralizálna.

Valahogy úgy, ahogy azt a baloldali értelmiségiek teszik. Ők csak azért örménypártiak, csak azért fogékonyak az örmények moralitására, mert azt gondolják, ez az ügy árt a kormánynak. Ők csak azért feltételezik, hogy az IMF igazat mond, mert ezzel együtt azt állíthatják, a kormány meg hazudik. Mintha egészen politikusan viselkednének.

Ők azért moralizálnak, mert értik. 

Megértették, ha a korszakváltás sikeres lesz, mindent elveszthetnek. Egzisztenciális kérdések forognak kockán. Megértették az érdeküket.

Az érdek moralizál.

De sem egyiket, sem a másikat nem érdekli, hogy hogyan vetődhetnek fel a kérdések a kormányzati perspektívából nézve.

Hogy nemcsak örmény, meg azeri, de magyar moralitás is létezik. Hogy ha bárki megsérti nálunk valaki vendégjogát, annak a bíróság előtt kell felelnie. A bíróság meghozta ítéletét. Ezt követően a nemzetközi jog szellemében jártunk el. Az elitéltet kikérték, garanciákat vállaltak, mi meg kiadtuk. Mint ahogy kiadtuk volna az örményeknek is. Hogy aztán mi történt, ez nem a mi problémánk. De valószínűleg legközelebb nem lesz elég garanciákat adni. Ugyanakkor a kérdésnek van egy másik aspektusa is. Ugyan belekeveredtünk egy diplomáciai konflikustba, de kijöttünk egy másikból. Csak hogy ez a másik a felszín alatt, nem pedig a nyilvánosság előtt nehezedett ránk.

Hogy az IMF is politikai szereplő és természetesen a magyar kormány is az. Minden egyes nemzet kormányától azt várják el az állampolgárai, hogy képviselje és védje meg érdekeiket. Ezért érthető politikai érdeke a kormánynak, ha nem akar rossz megállapodást kötni. A jó megállapodásnak viszont vannak feltételei, amit meg kell teremteni, ehhez eszközök kellenek. Az IMF meg pénzt akar kihelyezni, lehetőleg mennél többet, hiszen számára ez üzlet. Az üzletet viszont politikai aktorokkal köti, így neki is politikai szereplőként kell viselkednie, ha jó boltot akar. Miért gondolnánk, hogy csak az igazat mondja, hogy nem nyúl a nyomásgyakorlás eszközeihez, hogy piaci megfontolásból nem érdeke az emberekkel szemben a bankok támogatása, ha szándékai úgy diktálják, közli, ha meg nem, akkor csak sejteti, hogy milyen feltételeket is szab a megállapodásért cserébe?

Valóban annyira a valóságtól elrugaszkodó machiavellizmus lenne mindez?

Nem inkább az a nyers számítás, amikor az érdek moralizál?

A fiatal konzervatív nemzedékből még lehet baloldali értelmiségi, de nem lenne-e vajon szerencsésebb, ha megértené a kormányzás, azaz az erő természetét? 

„Földrészek nyilhatnak föl szemedbe - / hiába nincs itt semmi: / Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken / nagyon keserves / egyedül lenni.”

(Szabó Lőrinc: Újsághírben a végtelen)

Van egy feladat.

Erős politikai közösséget kell teremteni.

Európában ma a nemzetek reneszánszát éljük. Mindenki, aki sikeres akar lenni, saját jól felfogott nemzeti érdekét követi.

Erős politikai közösség létrehozása nélkül egyetlen nemzet sem lehet sikeres.

A sikeresség, mint cél tehát azt a követelményt fogalmazza meg a kormányzók számára, hogy nemzeti keretek között kell gondolkodni.

A lebeszélés kultúrája az akadály.

Az a helyzet ugyanis, hogy miközben a lebeszélés kultúrájának képviselői folyton arról beszélnek, hogy nem nyugat-konform, nem européer, amit a magyar kormány csinál, addig a nyugati perspektívájuk szűrőjén kihullik a rögmagyar valóság. Őket nem érdekli Törökszentmiklós és Fegyvernek népe.  S ez fordítva is igaz. A lebeszélők által ránk olvasott problémák nem rezonálnak a magyar alföldön, pedig itt terem meg igazán az a sárkányfű, amitől visszahőköl a sárkány.

Politikai felelősség kérdése annak megértése, hogy Törökszentmiklós és Fegyvernek is mi vagyunk. Ez a felelősség nem szociális érzékenységet követel, hanem egy politikai feladat megoldását: a kormánynak az emberek mellé kell lépnie, mert amíg Törökszentmiklóson és Fegyverneken „értelmetlen keserűség” van, és hiába kiáltjuk el magunkat, hogy magyarok, tegyetek valamit!, addig nem nem lesz a véletlen vagy a sors által összeverődött emberekből erős politikai közösség. 

A hétköznapi józan ész által megszervezett élet egyszerű alapértékek köré szerveződik: munka, otthon, biztonság. Ezek biztosítását várják el egy kormánytól az emberek. A világ azonban úgy van berendezve, hogy gyakran a legegyszerűbb dolgok eléréséért kell a legtöbbet áldozni. Szabadságharcot nem a szabadságharcért kell megvívni, hanem azért, amit elérhetünk általa. Vagy más megfogalmazásban: a forradalom értelme nem önmagában van, hanem abban, ami utána következik.

A kormányzás kérdései ezért ott kezdődnek, ahol földbe verjük a cölöpöket.

Az első cölöp: a nemzeti függetlenség megteremtése. Ez azért kell, mert enélkül nem vagyunk önmagunk urai. Ezért kell csökkenteni az államadósságot, mert aki fölött hitelezői rendelkeznek, az híján van az önbecsülésnek.

A második cölöp: meg kell akadályozni a függőség újratermelődését. Ezért kell vigyázni az úgynevezett hiánycélra, ezért kell átalakítani az adósságot termelő rendszereket, ezért kell saját lábra állítani a felsőoktatást vagy az egészségügyet.

Aki ki akarja dönteni ezt a két cölöpöt, az nem növelni, hanem szűkíteni akarja az önálló döntés lehetőségét, az nem kitágítani, hanem zsugorítani akarja a mozgásterünket.

Két világosan elkülönülő felfogás áll egymással szemben. Az egyik azt kérdezi: „mit akarunk?”, a másik meg azt: „miért nem lehet ezt akarni?”.

Ha a lebeszélők győzedelmeskednek, akkor általánossá lesz a megalkuvás kultúrája, s tényleg nem lesz más Törökszentmiklóson és Fegyverneken, mint „sár, sár, és fáradt / közöny vagy bánat / emberben és kuvaszban”.    

Hogy ez ne  így legyen, ahhoz a megalkuvás kultúrájával való szakítást magunkon kell elkezdeni. Míg az érme egyik oldalán a szabadságharc és a nemzeti függetlenség van, addig a másikon a munka és a teljesítmény. A cölöpök ugyanis arról is szólnak, hogy olyan kereteket kell kialakítani, amelyben a munka teremtheti meg a felemelkedés lehetőségét, és ennek révén lehet egyről a kettőre jutni. Ezen alapul a nyitott középosztály gondolata, a nemzetegyesítés társadalmi fundamentuma.

Ehhez csak azt kell megérteni, hogy Törökszentmiklós és Fegyvernek is mi vagyunk. Ez politikai felelősség kérdése. Enélkül nincs erős politikai közösség és nem kerülhet Fegyvernek, Törökszentmiklós és Budapest egymás mellé, egy térképre.

„Éppoly felnőtt vagyok, mint egy angol, / vagy mint bármelyik fia bármelyik / Öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak”

(Szabó Lőrinc: „Kis nép fia”)

Van egy helyzet.

Ma a régi status quo képviselőinek hangja hangosabb, mint az új, még életerejét gyűjtő kultúráé.

Annak ellenére így van ez, hogy az új kultúra talán erősebb, mint valaha: van nyelve, amit egyre többen beszélnek; vannak személyek, akik ezt megjelenítik; e kultúrának vannak intézményei, amelyek normákat teremtenek; vannak igazságai, amelyek széles körben elfogadottságnak örvendenek. Mégis, a régi rend érdekvédői és haszonélvezői hangosabbnak tűnnek.

Ezt a határhelyzetet akár természetesnek is tarthatjuk. Egy hatvan éve folyamatosan épülő falanszter építői tisztábban látják, hogy mit akarnak és mit veszíthetnek. Vagyis világosabban értik, hogy mi a tét.

Megértették, ha ennek az új kultúrának a konszolidációja sikeres lesz, akkor Magyarországon hosszútávon jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz jobboldali értékkonszenzus és centrális politikai erőtér lesz.

S ezzel ők mindent elveszítenek.

Elveszítik megszokott tájékozódási pontjaikat, igazságaikat és ezzel együtt nagy körültekintéssel fenntartott társadalmi tekintélyüket, vagyis végső soron egzisztenciális kérdések forognak kockán.

A régi kultúra utóvédharcosai rendre arról beszélnek, nekünk úgyse sikerülhet. Hogy mi a helyes, bízzuk másokra, ők úgyis jobban tudják, hogy mi a jó nekünk. Míg negyed századdal ezelőtt még mindig Moszkva volt a megkérdőjelezhetetlen hivatkozási pontjuk, addig ma Brüsszelre és a Nyugatra hivatkoznak, s eközben fel sem merül bennük, hogy esetleg nem is „egy” Nyugat van, hogy ott is vannak értékviták, rivalizálnak egymással politikai világnézetek, van idegengyűlölet, antiszemitizmus, a nemzetközi viszonyokban ott is saját érdekeiket követik az egyes nemzetek és ebből keletkezhetnek diplomáciai konfliktusok. Ha nyugatiaknak beszélnek Budapestről, szemük előtt a harmincas évek Berlinje épül. Árgus szemekkel csak arra figyelnek, mikor lesz belőlünk negatív előjelű hír a világlapokban, mert nekik nemcsak Brüsszel és a Nyugat, de Bukarest vagy Hegyi-Karabah is döntőbb érveket szolgáltat, mint a magyar érdek.

Ha elfogadjuk előfeltevéseiket, a magyarok biztosan nem nyerhetnek.

A régi kultúra, mivel lebeszélt arról, hogy a saját céljainkat kövessük, önbecsülésünktől fosztott meg minket. Önbecsülés hiányában viszont egyetlen nemzet sem lehet győztes.

A szocializmus évtizedeiben igazán nagy szükség volt hitre, ha az ember tenni akart valamit. Jóllehet én csak tizenhárom éves voltam, amikor megtörtént a rendszerváltás, de még akkor is arra figyelmeztettek, nem kell politizálni, az úttörőszövetségben lehet csak értelmes munkát folytatni. Akik ma úgy érzik, hogy a szabadság hiányától szenvednek, azokat nem árt emlékeztetni a diktatúrák valóságára, hogy az tényleg olyan volt, mint egy laktanya. Akkor tényleg megmondták az embernek, hogy mi a jó és mi a rossz. Előírták, hogy hogyan éljünk.

A létező szocializmus végső soron arról szólt, hogy lebeszéljenek a történelem alakításáról, és ezzel együtt a történelem elszenvedőivé tegyenek.

A lebeszélés kultúrája, noha ez ellen lázadt fel a ’89-es generáció, nem tűnt el nyomtalanul. Nagyon is virágzik. Ez is azt jelzi, hogy nem elég megváltoztatni az intézményeket, meg a rendszert, ha velünk marad egy gondolkodásmód, egy zsigeri ösztön, a múlt életerős kísértete.

Hiába tesz tanúbizonyságot minden korábbinál nagyobb életerőről az önbecsülés kultúrája, még ma is sokan, sokfelől akarnak minket lebeszélni a céljainkról.

Ha sikerrel járnak, bizonytalanságot és hitnélküliséget támasztanak. Mert csak az elbizonytalanodás és a hit megcsappanása segíthet nekik a régi kultúra restaurálásában.  

Új kultúrára van szükség ahhoz, hogy a magyarok győzhessenek. A kultúrateremtés politikai feladat. A politikai teljesítmény arról a kihívásról szól, hogy vajon megteremthető-e olyan világ, ahol a magyarok visszakerülhetnek az őket megillető polcra: a sikeres nemzetek közzé. Ahol a magyarokat ugyanaz a tisztelet fogja övezni, mint bármely más nemzetet. Hogy nincs mit röstellnünk a Nyugattal szemben. Egy sikeres nyugati nemzethez képest sem vagyunk másodrendűek. Vagyis a magyar érdek semmivel sincs mögötte a brit, a francia vagy a német érdeknek.  

A határhelyzet tehát arról szól: győzhetnek-e a magyarok?

Ez pedig újabb kérdésekhez vezet: Van-e értelme egyáltalán bármit is csinálni ebben az országban? Lesz-e ebből az országból valami? Ezek egyben azok a határkérdések, amelynek megválaszolásánál elválik egymástól két kultúra, két politikai közösség. A „nekünk úgy se sikerülhet!” torz, egészségtelen kultúrája és az önbecsülésüket visszanyerők erőtől duzzadó politikai közössége. 

„Az leszek, amivé ti tesztek, / ellenségeim, ti neveltek!”

(Szabó Lőrinc: Ellenségeimhez)

Van egy lelkiállapot.

A jobboldali politikai közösség mind a mai napig úgy viselkedik, mintha ostromlott erőd lenne.

Részben ez magyarázza, hogy ha a jobboldal kormányra kerül, akkor erőt vesz rajta a revansvágy, akkor is ragaszkodik sarkallatosnak tekintett szimbolikus ügyeihez, ha azok több politikai kárral járnak, mint haszonnal és rendre befeszül, ha a kritikus hangok megpróbálják eltántorítani a saját maga által választott úttól.

Ezt a lelkiállapotot egy folyamatosan fennálló frusztráció élteti és táplálja: a soron következő választások elvesztésétől való félelem, amelynek egzisztenciális tétje van. A jobboldali politikai közösség életerejét fenyegető veszedelemként jelenik meg ugyanis az a lehetőség,  ha „azok” újra viszajönnek. Az „azok” természetesen a kommunisták.

Az ostromlott erőd tehát arról is szól, hogy a kádári időszak reflexei továbbra is velünk élnek, a kommunizmus évtizedei, az elnyomás, az üldöztetés nyomot hagytak rajtunk is.

Erről is szól, de nem csak erről.

Van ugyanis egy másik alapélményünk, amely legalább annyira hozzájárul a jobboldal lelki traumáihoz, mint az antikommunista reflexek. Ez a másik alapélmény: a polgári Magyarország eszméjének idealizált felfogása.

Ez azért vált ki frusztrációt, mert 2002-ben kiderült, hogy önmagában jó kormányzással nem lehet választást nyerni. Ez a felismerés aztán különböző irányú tanulságok levonásához vezetett.

A jobboldali szellemi elit aranykorrá idealizálja a polgári Magyarország négy évét, figyelmen kívül hagyva olyan tényezőket, amelyeket a most kormányzókon számon kér. Ehhez az aranykorhoz méri a mindenkori politikai gyakorlatot, és a dolog természetéből adódóan az összevetésből mindig a létező gyakorlat húzza a rövidebbet. A jobboldal ugyanolyan nosztalgiával fordul az idealizált polgári Magyarország elképzelt valóságához, mint a posztkádári kisember a 80-as évek legvidámabb barakkjához.

A polgári Magyarország gondolata tehát azáltal vált az ostromlott erőd építményének meghatározó elemévé, hogy a kulturális elit hajlamos volt vágyait összekeverni a valósággal.

A politika elit egészen más tanulságokat fogalmazott meg a maga számára.

Az 1998-2002 közötti Magyarország valójában polgárok nélküli polgári Magyarország volt.

A kulturális elit vízióihoz való igazodás távol vitte a politikát az emberektől.

Miközben a politika is elhitte, hogy aranykort épít, az emberek a másik irányba döntötték el a választást.

A politikai elit azt ismerte fel, hogy közelebb kell lépni az emberekhez, ha nem akar saját ideáljai fogságába esni.

Ez a felismerés önmagában politikai teljesítmény.

Mint ahogy az is, hogy ha a politikai cselekvőképesség gátja az aranykorépítés, akkor szakítani kell a polgári Magyarország kritikátlan, reflektálatlan, idealizált felfogásával.

Ha pedig Magyarország még nem „polgári”, akkor először is a XXI. századi magyar nemzet előfeltételeit kell megteremteni. A középosztály-politika, a munka- és teljesítmény kultúrája melletti kiállás, vagy éppen az a gondolat, hogy az adórendszernek a szociális rendszerhez semmi köze mind ezt a célt szolgálja.

A kormányzás első két éve valójában erről a politikai felismerésről szólt. Ez a politikai cselekvés nyelvén azt jelenti, hogy az új magyar világ előfeltételeinek megteremtése volt a feladat.