„Akinek nincs, annak nem is lesz.”
(Hajnóczy Péter: A sün és a harkály)
Van egy hiány.
A baloldalnak ma nincs víziója. Azért nincs, mert nem képes megújulni. Foglya egy kényszernek. Csak egy dolgot akar: le akarja győzni Orbán Viktort.
A dolgok a baloldal szempontjából egészen 2008-ig rendben mentek.
A szocializmus évtizedeiben a struktúra válságát, nevezetesen, hogy eladósítással lehet csak finanszírozni a „gulyáskommunizmus” biztonságélményét, a reformretorika gyógykezelte. A baloldal felől nézve a rendszerváltás is csak egy reform, ami az intézmények radikális jellegű cseréje ellenére sem jelentette a szocializmus megszüntetését. Ha nem is a rendszer szintjén, de a mélystruktúrában a közös elvek megőrződtek. A váltás ellenére tehát nem következett be törés. Aztán húsz évig sem volt szükség változtatásra. Az intermezzók ellenére, amikor nem a szocialisták voltak kormányon, a vízió és az azt szolgáló hatalompolitika nem változott.
A víziót egy meglehetősen visszafogott társadalomkép biztosította: „fel sem emelkedhetsz, de le se fogsz csúszni”. Ez a szocialista hatalompolitika központi gondolata. Annak ellenére, hogy mindez elég sovány elképzelés egy sikeres nemzet víziójához, ez alapján nehezen győzhetnek a magyarok, mégis működött.
A társadalomkép stabilitását a vele vérrokonságot mutató hatalomtechnika segítette. A szocialisták széleskörű állami újraelosztással konzerválták az államból élők körét. A „fel sem emelkedhetsz, de le se fogsz csúszni” víziót tehát a szociális transzferek hatalomtechnikája szolgálta. A kormányzati intézkedések a posztkádári társadalom hibernálásával közvetlen módon a szavazatvásárlást célozták.
Nem a nevezetes hazugságbeszéd, hanem a kirobbant válság, és ennek következtében az a tény, hogy nem lehet többé hitelekből finanszírozni a rendszert, húzta ki a talajt a vízió alól.
A „szocialista elképzelés” azáltal vált kétségessé, hogy a szocialistáknak olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek ellentétbe kerültek hatalompolitikai céljaikkal. Szembe kellett menniük saját szavazóikkal, meg kellett sérteni az érdekeiket, elsősorban és mindenekelőtt a materiális érdekeket. A következmények ismertek: a történelmi kétharmad, a szocialista párt padlóra kerülése és szavazóinak összezavarodása az eredmény. Ma ott tartunk, hogy a pártnak nincs elképzelése arról, mit akarjon, egyet leszámítva: legyőzni Orbán Viktort, a szavazói pedig nem tudják, miért szavazzanak a szocialistákra, hacsak azért nem, mert gyűlölik a Fidesz első számű vezetőjét.
A győzelemhez azonban a szocialistáknak alternatívát kellene kínálniuk. Nincsenek könnyű helyzetben.
A „mi a helyzet?” kérdésre valahogy így válaszolhatnak:
Kétfajta realitás nehezíti a restauráció programját: a válság és a forradalom.
A válság azért, mert nyilvánvalóvá tette, hogy véget ért az a korszak, amikor hitelekből lehetett finanszírozni a fogyasztást. A forradalom azért, mert lerombolta a szocialista hatalompolitikai rendszer fundamentumait.
A kétfajta realitás összekapcsolását a politikai ellenfél végezte el. A kormányra került Fidesz új típusú megoldást kínált a kialakult helyzetre: a válságra forradalommal válaszolt.
Az új rend egyrészt már nem az államfüggők széles táborát, hanem a munkából élő „középosztályt” tekinti társadalmi bázisának. Ennek létrehozását és megerősödését kívánja szolgálni az arányos adórendszer. Nem elsősorban a gazdasági racionalitás, hanem a hatalompolitikai célok miatt ragaszkodnak hozzá. Ezért is kell támadás alá venni.
Másrészt a Fidesz-kormány tudatosan szakít az alkalmazkodás politikájával, a „merjünk kicsik lenni” felfogással és a válságra a mozgástér bővítésének szándékával válaszol. Nem elsősorban a gazdasági racionalitás, hanem a hatalompolitikai célok miatt hajlandó konfliktusokat vállalni a döntési autonómia bővítéséért, azaz „kiállni a magyarokért”. Ezért is kell támadás alá venni.
A „mi a teendő?” kérdésére a szocialisták válasza tehát még mindig a restauráció. A válságra a múlt megoldásait ajánlják. Ezzel kívánják mozgósítani korábbi társadalmi bázisukat. Abban bíznak, hogy ha sikerül őket visszaterelni maguk mögé, ismét győzhetnek. A szocialista programnak azonban nincsen realitása. A régi hatalompolitika visszaállításának ugyanis nincsenek meg a szükséges feltételei. A szándék mögött nem áll rendelkezésükre sem a végrehajtást segítő hatalomtechnika (nem tudnak pénzt osztani), sem a vízió (a szocialista identitás önellentmondásossá vált: kénytelen voltak megsérteni az államból élők érdekeit). Így csak az üres szándék marad: legyőzni Orbán Viktort.
A dolgoknak azonban sorrendisége van.
Előbb fel kellene építeni egy struktúrát. Válaszolni kellene azokra a kérdésekre, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Egész pontosan mit akarunk felkínálni az embereknek, a potenciális választóinknak. Ha ez megvan, utána jöhet csak a célkitűzés, hogy győzni akarunk.
Vagyis elképzelés nélkül nem fog menni.
Ma azonban éppen a vízió hiányzik.
Akinek nincs, annak nem is lesz.
Mármint ennek a baloldalnak biztosan nem, ezért van a baloldal ma kilátástalan helyzetben.
Kommentek