„Valami rémület kell ide / - bomba! karambol! – hogy beszéljék / ...így még kigyúl / a sárban valami izgalom / s mint távoli, megkésett, kopott / film, végigdübörög egy lopott / újsághírben a Végtelen / Törökszentmiklóson és Fegyverneken.”

(Szabó Lőrinc: Újsághírben a Végtelen)

Van egy nagy adag hangsúlytévesztés.

Persze, értem. Valami rémület kell ide, meg nagyság, meg a sorsfordító idők lármáját kell visszhangoznia annak, aki fogvicsorgatva is rendszert akar dönteni. Ott kell látnia mindenütt, hogy most már forradalom van, s készül kirobbani a mindent elsöprő akarat.

Na de kérem, harminc-negyven ember zajongását élő-egyenesben, percről-percre a heroizmus hangszóróin keresztül közvetíteni a politikai cinizmus felkent tollforgatóinak, hát nem tudom...

Mert amit ebben az ügyben a legolvasottabb internetes és más baloldali hírportálok műveltek, az finoman fogalmazva is hangsúlytévesztés.

A pápa lemondása mellett egyenrangú hírfolyamként közvetíteni, hogy Gergő, Feri, Ambrus, Richi, Marci, Fruzsi, Máté, Andi, Dani, Luca, Soma és Eszter hogyan tanakodik arról, hogy hol tartsanak egyetemi fórumot, majd melyik tanteremben és padra feküdjenek le aludni, ez több, mint elgondolkodtató.

De Gergő, Feri, Ambrus, Richi, Marci, Fruzsi, Máté, Andi, Dani, Luca, Soma és Eszter nem egyszerűen csak téblábol, kószál, zajong, vitatkozik az egyik vagy a másik egyetemi épületben, hanem a tudósítások szerint „elfoglalja” most ezt, majd a másik egyetemet, sőt „blokád” alá helyezi az ELTE-t, a Színművészetit vagy a Corvinust, ráadásul „kitartanak”, „nagyon elszántak”, hogy „az egyetemet meg tudják tartani.” Ez nem hogy „heroikus”, hanem egyenesen „gigászi”.

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken meg azt hiszik, most már tényleg lángokban áll Budapest, a forradalom elsöpörni készül a gyűlölteket, percek kérdése és kitárul a végtelen perspektíva.

Eközben azonban igazából nem történik semmi. Az előadások folynak. Az egyetemi hallgatók többsége vérmérséklettől függően idegenkedve vagy elutasítva fogadja a rendbontókat. A kormány és a diákok választott képviselői egyeztetetnek. Budapesten béke van, és így tovább.

Természetesen értem. Ez is politikai hadviselés. Ki-ki a maga eszközével vesz részt a harcokban.  Ezek a „hírportálok” a maguk módján segítik az „ügyet”. Ebben az esetben azonban talán már olyan riasztó a hangsúlytévesztés, hogy karikatúraszerűvé válik az erőfeszítés.

Viszont Gergő, Feri, Ambrus, Richi, Marci, Fruzsi, Máté, Andi, Dani, Luca, Soma és Eszter, ha az egyetemen jártok, és van kedvetek esetleg egy-egy előadásra is benézni, csütörtökönként velem is találkozhattok.

Mert tudom jól, „valami rémület kell ide.”

„Őrültek ezek? Töprengő agyam / zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan. / Együtt... És össze? ...Miért? Miért teszi, / mért tenné bárki, ami rossz neki? Vagy a rossz nem rossz?...”

(Szabó Lőrinc: Hősök, őrültek?)

Nincs kétség: ezek össze fognak állni.

Még akkor is, ha most őrültek házának néz ki az egész baloldali politikai erőtér.

Szakadnak, újak alakulnak, menetelnek, foglalnak, tárgyalnak, fenyegetnek, zsarolnak. Hahások, menetelő proletárok, bajnaimilliárdosok, ökobalosok, kónyademagógok, Bokros kísértetei, gyurcsányparódiák, mesterházyrealisták.

Őrültek ezek?

Inkább csak a forgatókönyv változott.

Kiderült, hogy az csak úgy nem fog menni, hogy összeállnak. Bajnai ehhez kevésnek bizonyult. Hiába láttak bele mindent a baloldalon ebbe a figurába, kiderült, hogy Bajnai túl gyenge ahhoz, hogy egységet teremtsen. Nem új, hanem régi, nem tiszta, hanem sáros, nincs egyedül, vele van az egész régi gyurcsányista hóbelebanc. Bajnai önmagában gyenge a baloldal reményeinek valóra váltásához.

Ezért változott a dramaturgia.

Ha nem megy együtt, akkor talán sikeresebb lesz külön.

Ezért osztották le a szerepeket. Messziről nézve így olyan sokfélének tűnnek. A fiatalok elégedetlenségét becsatornázni akaró tiszta szemű diákforradalmárok (talán mind a harmincan). A mélyszegénység kérdését napirendre tűző, jelképeikben is a legszebb proletáridőket idéző PR-éhségmenet résztvevői. A szocialistáktól idegenkedő, középnek nevezett liberálisokat megcélzó Bajnai és a Karácsony-féle segédcsapatok. A szociális demagógia csimborasszóját képviselő kónyizmus. Az akadémiai ultraliberalizmust a gyakorlatba átültető, „fogalmam sincs milyen ország Magyarország” Bokros Lajosa. A baloldal igazi szándékait rendre megvalló Gyurcsány. A régi keménymagot, a hard-szocialista szavazókat megszólító, Bajnaival szkanderozó Mesterházy-féle szocialista párt.

A sokfélének tűnő baloldali szereplők között azonban nem tartalmi, hanem hatalmi vita van. Hatalmi versengés osztja meg a fő kérdésekben egyébként egyetértő baloldali erőket. Ezért zajlik díszletháború a baloldali közlekedőedények között. De senkinek se legyen kétsége. Ezek egy pillanat össze fognak állni, és lesz egy jelölt (Bajnai vagy más, végül is mindegy).

Együtt?... És össze? ...Miért?

Mert közelebbről nézve ezek mind ugyanazok, a régi baloldal emberei, és ugyanazt, a múltat képviselik. Mert a lényegi kérdésekben nincs köztük igazi különbség: munka helyett újra segélyre szoktatnák vissza az embereket, újra az IMF-hez fordulnának, nem akarnak bankadót, ők a rezsiemelés és a minimálbércsökkentés koalíciója. Mert ugyanazokat is veszik célba: a régi baloldali szavazókat (jól  mutatja mindezt, hogy Bajnai támogattságának csökkenéséből az MSZP profitál). Mert itt apák tárgyalnak saját fiukkal, mert itt életutak keresztezik egymást, mert itt ugyanannak a körnek az üzleti érdekeiről van szó, mert ez a kultúrájuk.

Nem hősök, nem őrültek, ezek ilyenek.

„Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tud-/nak gyufát se gyujtani, ha így megy tovább, / nem törődöm vélük.”

(József Attila: József Attila)

Van egy karakter, amely önmagát magyarázza. 

Nincs szükség gúnyra, még finom iróniára se, hogy azt lássuk, amit látnunk kell: a velünk élő szocialistát, aki könnyedén lesz önmaga paródiája.

A velünk élő „tanácstalan” szocialista „aggódik”, „megkérdez”, „felszólít”, „kihangsúlyoz”, ha úgy látja, hogy bajban van a „lakósság”, ha a „kormányzat” a „jómódúakat” segíti, ha nem tesz az áremelkedés ellen, ha nem fizeti ki helyettünk a gázszámlát, ha nem szabja meg, hogy 2,50 legyen a kenyér, 10 forint a  burgonya ára. Mert a „szegmens”, az a baj, meg az „éhezés”, meg a „lekommunikálás” és hogy az állam nem old meg helyettünk minden problémát.

Legyünk dokumentaristák: illusztráljunk.

Van egy sajtótájékoztató.

A Fidesz-kormány ezév januárjától 10 százalékkal csökkenti a rezsiköltségeket. Ez nagy fegyvertény, aminek elvileg mindenki örülhet. Még az a velünk élő szocialista is, aki hozzászoktatott minket ahhoz, hogy ha január, akkor energiaáremelés.  Aztán elkezdődik az abszurditásba hajló gondolatmenet.

(1)   A rezsicsökkentés lenne az „évszázad átverése”, mivel a „legrosszabbul keresőknek 0-1000 forint” körüli összeget jelent csak, így a sokat fűtő legnagyobb keresetűek járnak jól vele. De mit is jelenthet a 0 forint könnyítés? Azt jelenti, azt mondja a velünk élő szocialista, hogy aki nem fizet rezsit, az nem is élvezi a tízszázalékos csökkentést, ez az „évszázad átverése”.

(2)  Míg a kormány 0-1000 forintot tesz be az emberek zsebébe, addig a másik zsebből több ezer forintot vesz ki, hiszen „statisztikai adatok támasztják alá, hogy a rezsihez hozzátartozik az élelmiszerár is”. Kiderül, az a baj, hogy minden drágul, ennyi a kenyér, annyi meg a burgonya ára. A velünk élő szocialista ezzel azt mondja, az árakat az államnak kell meghatároznia. Íme, a velünk élő Kádár-nosztalgia.

(3)  Kiderül, a rezsicsökkentés azoknak se jelent semmit, akiknél már kikapcsolták a gázt. A fordításhoz lásd: (1) pont.

(4)  Arra a felvetésre, hogy a kormány a jövő év tavaszáig további harminc százalékos rezsicsökkentés tervez, erre aztán végképp elszabadulnak az indulatok, a velünk élő szocialista felháborodik: „miértnemmost?, „miértnemötvenszázalékkalidén, ötvenszázalékkaljövőre?”, és akkor nem kellene rezsit se fizetni. Nyilván, ezzel is a szegények járnának rosszul. „Én, velünk élő szocialistáné, azt mondom, fejezzük be a poénkodást.”

(5)  Mit is jelent mindez? Kínban vannak a szocialisták. Az energiaárakat folyamatosan emelő velünk élő szocialista felháborodik, ha csökken a rezsi, sőt, kikéri magának, sőt, nem is kéri magának. Nyilván, ha újra megtehetné, megint megemelné, hogy ne járjanak rosszul a szegények. Mit lehet ehhez még hozzátenni?

Gyufagyújtás? Ugyanmár.

„...az elhelyezés mind a négy nagy előírása maradéktalanul teljesült: északról hegy védje, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó”

(Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó)

Van itt egy kísérlet.

Arról szól, hogy lehet-e itt egy olyan közmegegyezést bevezetni, amelyben a magyarok döntő többsége egyetért és amely ki fogja bírni az idők csapásait.

A feltételek megteremtése: ez az „értelme” az elmúlt két és fél évnek.

Azoknak a feltételeknek a konfliktusok, viták árán is vállalt kiküzdése ment itt végbe, amely megteremti a lehetőségét, hogy mi, magyarok külön-külön és együtt, öntudatos politikai közösségként is tartósan sikeresek lehessünk.

Az elmúlt két évtizedben ez azért nem sikerült, mert minden fontos kérdésben ellentétek feszültek köztünk. Az értékviták által megosztott politikai oldalak között nem lehetett egységet teremteni, a sikeres kormányzásnak nem álltak fenn a feltételei.

A közmegegyezésnek egy olyan élettől idegen, ugyanakkor abszolútnak tekintett uniformisát kényszerítették ránk, amelyben csak feszengtük. Mi, magyarok azonban szívből gyűlöljük az utópia bármely formáját.

Márpedig a jövő utópikus tervét kényszerítette ránk az emberek hétköznapi problémáitól elszakadt, a történelemfilozófia sémáival bűvészmutatványosként bánó baloldal. A séma arról szól, hogy a jövő valahol (kommunizmus, majd később a „nyugat”) már készen van. További teendőnk nincs, a jövőnek az a természete, hogy szükségszerűen haladunk felé. Ez a ránk oktrojált közmegegyezés aztán olyan súlyos mértékben torzította a saját magunkról alkotott képünket, hogy már-már megbénította minden életenergiánkat. Merjünk kicsik lenni. Fogadjuk el, hogy mi csak alkalmazkodhatunk. Aki konfliktusokat vállal igazáért, az izgága, az izgágaságból meg csak baj lesz. Nem kell ugrálni. Fogadjuk el sorsunkat, a jelen és a múlt körülményei diktálnak. A történelemnek ez a terve lebeszélt minket arról, hogy saját kezünkbe vegyük a jövőnket.

Az elmúlt két és fél év ennek a lelket és tetterőt gúzsbakötő utópiával való leszámolásnak a kísérlete.

Eszerint a jövő nincs készen sehol, csak általunk lesz, nem haladunk felé, hanem teremtjük. A jövőnkért küzdeni kell, érdemes konfliktusokat és vitákat vállalni azért, hogy kiálljunk igazunkért. Ez nem izgágaság, hanem önbecsülés. Az önbecsülés parancsa azt diktálja, hogy nekünk magyaroknak igenis érdemes küzdenünk azért, hogy nagyobb mozgásterünk legyen, mert sehol sincs megírva, hogy nem lehet. A körülmények nemcsak diktálnak, azokat mi is alakítjuk.

Ennek az állhatatosságnak a gyümölcse, hogy már formálódik egy olyan új közmegegyezés, amelyben a magyarok döntő többsége, legyenek azok akár jobb- vagy baloldaliak, egyetért.

Van legalább öt olyan dolog, amelyben nincs vita köztünk.

1. Mindenki, aki képes rá, munkából éljen, mert a segély nem segít hozzá a jó élethez 2. Aki adósságra rendezi be az életét, az nem lehet szabad, ezért nem szabad többé eladósodnunk 3. Mindenkinek részt kell vállalni a terhekből, erről szól a méltányos tehermegosztás politikája. 4.  A családokat, a gyermekvállalást minden lehetséges módon támogatni kell.  5. Minden magyar számadással tartozik minden magyar felé, erről szól a nemzetegyesítés földrajzi, politikai határok fölött átívelő programja.

Formálódik az új közmegegyezés. Ez a centrális erőtér.

Ezekben a kérdésekben már nincs vita magyar és magyar között. A nyugodt és biztonságos élet feltételeiben egyetértés van. Az így értett centrális erőtér teremtheti meg a tartós sikeresség feltételeit. Ez ki fogja bírni az időt.

De a jövő nincs készen sehol, általunk lesz. A jövőért meg kell küzdeni, az eredmények védelemre szorulnak. Körül kell bástyázni a nyugodt és biztonságos élet feltételeit, fenyegesse azt bármilyen irányból is veszély.

Az emberek hétköznapi problémáit megérteni képtelen baloldali politikai erők programja ezért veszélyes. A jobb- és baloldali emberek által közösen osztott közmegegyezést fenyegeti azzal, hogy vissza akarja hozni a múltat, amikor értékviták osztották meg a magyarokat.

Ezért fog a múlt és jövő küzdelméről szólni a 2014-es választás.

„...semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szent / 
pétervári szajha
 / egy napon megfogja szülni az uj embert.”

(Kassák Lajos: A ló meghal A madarak kirepülnek)

Van egy fajsúlyos kérdés.

Ki fogja megújítani a baloldalt? Honnan jön majd az a friss erő, amely életet lehel a politikai bizonytalanság által uralt ellenzéki erőkbe? Ha az új maszkok mögött változatlanul UGYANAZOK UGYANARRA készülnek, honnan jön majd a világosság?

Lehet, hogy eddig rossz helyen kerestük a választ a kérdésre.

Mert ma nem úgy állnak a dolgok, hogy Gyurcsány, Bajnai, Mesterházy, vagy Karácsony újítaná meg a vízió nélküli baloldalt.

De vajon nem lehetséges-e, hogy a gender-kérdést, a női kvótát, a nőmozgalom jelentőségét hangsúlyozó baloldal rejtett erőforrását éppen a szocialista nőkben kellene keresnünk?

A ma szóba jöhető jelöltek mindegyike a maga módján egy jelenés.

Gurmai Zita, az európai szocialista nőmozgalom vezéralakja, saját önképe szerint is „jelkép”, volt már az év politikusa Brüsszelben, nem tagadja meg nőiességét („hányan vagyunk 90-60-90-esek, ezt kell végigondolni”), például kígyóbőrcsizmát visel, ráadásul opportunista, ha kell vetkőzik, ha kell szekfűvel tigrisbukfencezik.   

Herczog Edit, szintén európai toppolitikus, „a nőket, a baloldali értékeket és a munkavállalókat tűzte zászlajára”, érti az emberek nyelvét, hiszen tudja, hogy „a költségvetést sokan száraznak, bürokratikusnak és pénzügyeknek gondolják”, képes közel hozni az emberekhez az Unió távolinak tünő problémáit, pragmatikus: az Unió számára olyan, mint a pápai szegfű-klub.

Vadai Ágnes, ha ő nem lenne, az országban már biztos tort ülne a nácizmus, nem rest bárhol „komplett náci alapvetést” keresni és találni, a kormányzókat állandóan saját elvszerűségével szembesíti, vajon készülnek-e már Szálasi rehabilitációjára, mi lesz a nyilas alaptantervben, félelmet kelt a Horthy-kultusz terjedése, hitvallása: „stabilitás és törődés – női szívvel”.

Ertsey Katalin, az egész magyar politikai elitet kontraszelektáltnak tartja, amely elitnek egyébként ő is tagja, vallja, ha több nő lenne a politikában, egészen más lenne a stílus, ezért krédója, hogy a nácikat meg kell szégyeníteni, vagy a terjedő rasszizmus méregfogát humorral kell kihúzni, ezért képviselőtársát arról faggatja, buzi-e vagy.

A baloldali apokalipszis lovasai ők.

A pusztulás utáni remény hírnökei: lesz itt még megújulás.

S ha nem ők, akkor vajon ki lesz majd az új asztrakháni péklány? Polgár Dórák, Karsay Dorottyák, Kunhalmi Ágnesek, Szabó Rebekák készülődnek.

„...tiszta vagyok mint a gyermek /
mondta - ha tripperem nem lenne elmennék csarsz-
/ koje szélóba hogy megölhessem a cárt”

(Kassák Lajos: A ló meghal A madarak kirepülnek)

Van egy nagy adag politikai bizonytalanság.

Zavarban van az ellenzék. A múlt év októberében nagy elánnal újraszerveződő  Gyurcsány-Bajnai Szövetségnek elfogyott a mondanivalója.

A terv az lehetett, hogy a regisztráció lesz az az ügy, amelyre fel lehet majd fűzni a „rezsimmel” szembeni összes elégedetlenséget. Ez lesz majd a Fidesz Maginot-vonala, amit 2014-ig a kormányra robbantanak.  A regisztráció elejtésével azonban összezavarodtak a hadvonalak. Az ellenzék támadás helyett folyamatos defenzívába szorul, s ahelyett, hogy a kormányzati teljesítményről szólna, saját programjukról folyik a vita. Arról, hogy Bajnaiék csökkentenék a minimálbért, hogy alkotmánytervükből hiányzik a családok védelme, az eladósítás tilalma,  hogy bevezetnék az ingatlanadót és így tovább.

A hadviselés kudarcában nem kis szerepet játszik a rosszul megválasztott személyzeti politika. Bajnairól nem sikerült elhitetni, hogy új és tiszta szereplő lenne, aki egyszemélyben képes egyesíteni és maga mögött tartani a gyűlöletes kétharmaddal szemben tételezett egységfrontot. Az, hogy az EGYÜTT 2014-ből könnyen KÜLÖN 2013 lehet, egyértelműen Bajnai kudarca.

Nézzük, hogyan állnak most a frontok?

A regisztrációra ráfixálódott Karácsony és társai pillanatokon belül az LMP-t robbantják szét.

Bokros, Fodor és még kit tudja hányan tervezik újabb és újabb liberális párt alapítását.

A Gyurcsány-Bajnai Szövetség, ha lehet hinni a liberásközeli hírforrásnak, akár három új pártot is kihordhat magából. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a facebookon mintegy harmincezer lájkolójuk van, és nem zárjuk ki a személyiséghasadás lehetőségét, akár harminc-hatvanezerre is tehető majd az újonnan létrejövő SZDSZ utódpártok száma.

Eközben a kiváló politikai érzékkel rendelkező Mesterházy-féle MSZP a nemzetpolitikával birkózik: először a FIFA mellé áll, majd Erdélyben kér bocsánatot (mivel az ominózus Mesterházy-mondatot elég nehéz értelmezni, így nem biztos, hogy ez történt).

Kiderült, az ellenzéknek van válasza a centrális erőtérre.

A régi-új MSZP-SZDSZ-féle centrifugális erő a középtől a szélre rőpíti ki a különböző szereplőket, így épül a tiszta centripper ellenzéki erőtér.

Az ellenzék problémája azonban súlyosbodni fog, a lappangási idő egyre rövidül.

„Lápinád.”

(Sas-kabaré)

Van egy poén.

„Lápinád”. Ilyen és ehhez hasonló magas röptű kakis, kotonos és nemiszerves viccen röhögték magukat halálra a szocialisták a 2010. őszi vörös műselymes kongresszusokon. A Sas-kabaré volt a kultúrprogram.

De hogy Bibó István egyik kedvenc kifejezését használjam, vajon mi az értelme, miből fakad, mi a célja, mi a hasznosulása mindennek? További szóra sem érdemes felületi jelenséggel állunk-e szemben, vagy mélyben gyökerező, a baloldal identitását alapjaiban meghatározó kultúrsokk természetrajzát kell megértenünk?

Az okok messzire vezetnek, és óhatatlanul a jobb és bal eltérő viszonyulásaiba futunk bele megint.

A jobboldal túlzásai segítenek megérteni a baloldal torzulásait.

A jobboldali lelki alkat hajlamos minden általa fontosnak tartott, az identitása részét képező kérdéshez pátosszal fordulni. Akár még saját lelki nagyságától is elérzékenyül. Valami önmagán túlmutatót keres, például egy közösséget, valamit, ami transzcendálja, és ehhez mér minden mást.  Így könnyen a képmutatás bűnébe esik, mert azt a bizonyos lécet nem olyan könnyű megugrani, számon kérni másokon viszont annál inkább. A túlzás egy alapvető viszonyulásból fakad, mert bár sokféle jobboldali ember van, de van egy közös nevező: HISZNEK VALAMIBEN.

A baloldali lelki alkat viszont gúnnyal és cinizmussal fordul minden olyan iránt, ami meg akarja haladni önmagát. A NER egy vicc, az Alaptörvény gúny tárgya, a nemzeti gondolat bármely szimbolikus megjelenítése szánalmas és végtelenül provinciális. Pedig volt idő, amikor talán ők is hittek valamiben: a kommunizmusban, meg a proletariátusban. Az internacionalista eszmekörben tobzódó magyar kommunistákkal aztán történt valami megrendítő: ’56 értelme az ő nézőpontjukból az volt, hogy a legmagasabb polcon lévő kommunista vezetők se hitték már el többé, amiről beszéltek. Ezért lehettünk mi a „legvidámabb barakk”, ezért épülhetett ki az összekacsintás kultúrája, ezért léphetett a vulgármarxizmus helyébe a vulgárcinizmus. A semmiben sem hívő „gulyáskommunizmus” kultúrájának rendszerváltás utáni továbbélése aztán természetes szövetséget kínált az individualista, csak egyénben gondolkozni képes, mindent relativizáló magyar liberálisoknak. Ők kölcsönözték az erkölcsi fölényt a posztkommunisták cinizmusához.  Az eredmény: a politikai cinizmus feltétlen erkölcsi magabiztossága, amit a közönségesség, a trágárság nyelve tett „demokratikussá”, eljuttatva azt a „néphez”, a „kisemberhez” éppúgy, mint ahogy a mindenen a markába röhögő liberális entellektüelhez. Az ízléstelenség nyelve forrasztotta össze tehát a hitét vesztő szocialista machiavellizmust a hitnélküliség erkölcsi fölényét valló liberális nihilizmussal.

Ennek a sajátos vegyüléknek a terméke nemcsak a Sas-kabaré, vagy a Heti hetes, de az index blogketrece, pontosabban a baloldali politikai blogkultúra is: az Örülünk Vincent mindenki más teljesítményét egy pillanat alatt kétségbe vonni képes matematikatudósa és társai, akik mégiscsak abban lelik mindennapi örömüket, hogy naponta felköpnek és aláállnak, a magát vitriolosnak gondoló és az erkölcsi fölény pozíciójából beszélő Varánusz, akinek mégiscsak a jobboldali fallosz a fixációja, és így tovább.

Ezek mind ugyanaz az alom.

Az erkölcsi fölény látszata mögé bújó cinikus közönségesség mindennapi betevői: a baloldal lápinád kultúrprogramja.       

„Sötét volt, mint egy fasírtban.”

 (Hajnóczy Péter: A parancs)

Nincs értelme mellébeszélni: szemfényvesztés folyik.

Maszkabált tartanak a szocialisták.

Ellenzéki kerekasztalosdit játszanak, programokat írnak, alkotmányt barkácsolnak, azt mutatják, mintha ők lennének a diktúrát opponáló demokratikus ellenzék. Azt gondolják, az européerek, a jogvédők, a demokraták álarca mögött sötétben tarthatják igazi szándékaikat. De majd úgyis összeállnak, majd úgyis árnyékkormányt állítanak, majd úgyis ők lesznek a „szakértők”, majd úgyis kiderül, hogy „nincs mozgástér”, majd úgyis azt mondják: „az ország jelenlegi helyzetében nem lehet megtenni, hogy...” és így tovább. Hiába a farsang, ha a lemez a régi: ők semmit sem változtak, ők UGYANAZOK és UGYANAZT akarják.

El akarják venni a jobboldal saját magába vetett hitét, hogy másként is lehetséges. El akarják venni az eredményeit, mert el akarják vitatni, hogy mégiscsak lehetséges családi adókedvezményt adni, csökkenteni a rezsiköltségeket, kivetni a bankadót, megőrizni és emelni a nyugdíjakat, emelni a minimálbért, gyarapítani a nemzeti vagyont, miközben nő a foglalkoztatottság, csökken az államadósság, három százalék alatt marad a hiány. Azért vitatják el az eredményeket, mert vissza akarják csinálni. A szocialisták restaurációra készülődnek. Ha visszajönnek, újra célkeresztbe kerülnek a gyermekes családok, a nyugdíjasok, a bérből és fizetésből élők, újra tőlük akarnak majd elvenni és újra kedvezni fognak a bankoknak és a baloldali kormányzást finanszírozni szándékozó multiknak. 2002 és 2010 között eladósították az országot, és most arra készülnek, hogy megváltoztassák azt az Alaptörvényt, amely jelenleg szigorú plafont szab az eladósodásnak, azért, hogy újra hatalmas hiteleket vehessenek föl. 2002 és 2010 között háromszorosára emelték a gáz, kétszeresére a villany árát, ezért ha visszajönnek, újra arra készülnek, hogy a szolgáltatók profitja érdekében emeljék az energia árát és így tovább.

De mivel ők UGYANAZOK, akiket 2010-ben a választópolgárok kétharmada utasított el, és UGYANAZT akarják, ami a baloldal földcsuszamlásszerű vereségéhez vezett, ezért tudják, csak akkor reménykedhetnek a sikerben, ha szándékaikat elmaszkírozzák. Ezért ragaszkodnak a már bevált stratégiájukhoz.  Azt akarják, hogy a jobboldal szégyellje magát. A baloldal vádjainak megfelelően bezárkózónak, parokiálisnak, maradinak, ázsiainak, fasisztának lássa magát.  Ezért rendeznek újra és újra demokrácia-bajnokságot, ezért rendezik be a kirekesztés díszleteivel a közélet színpadait, ezért támadják a nemzeti gondolat bármely megjelenését a politikai cinizmus kíméletlen gesztusával. Azt akarják, hogy a jobboldal változatlanul ostromlott erődnek lássa magát. Azt akarják, hogy a jobboldalon erőt vegyen a revansvágy, hogy ragaszkodjon az önazonosságát kifejezésére juttató szimbolikus ügyeihez, hogy kiszámítható módon „befeszüljön”, ha el akarják tántorítani a saját maga által választott útról. Mert bár a politikai cinizmus világában sötét van, mint egy fasírtban, de a semmiben sem hívő baloldal azt azért tudja, hogy az ostromlott erődként viselkedő kormányzás állíthatja elő azokat a „hibákat”, amely egyáltalán utat nyithat a restauráció előtt. Ezért fogadják dühvel, indulattal, a cinizmus megújuló hullámaival a felsőoktatási reformban engedményeket tevő, a regisztrációtól elálló kormányzati nagyvonalúságot. Ilyenkor lehullanak az álarcok.

A baloldal maszkabáljának ugyanis nem kedvez a nagyvonalúságra építkező jobboldali konszolidáció.

„Pompeius szobrainak felállításával Caesar a maga szobrainak is biztos helyet szerzett.”

(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)

Van olyan, hogy politikai érzék.

A politikai érzék súgja meg, hogy ebben vagy abban a helyzetben mi a politikailag lehetséges, illetve kívánatos (továbbá, hogy ami lehetséges, az kívánatos-e, ami kívánatos, az lehetséges-e, illetve mit kell tenni, hogy a kívánatos lehetséges legyen). Mert az bírja el igazán a hatalom súlyát, aki a saját javára tudja azt fordítani. A nagyvonalúság a politikai érzék diktálta, vagyis nem közönséges, hanem politikai erény. Az erősek erénye, ha azt diktálja a politikai érzék.

A nagyvonalúság politikai erényként történő meghatározása nem szűkítést jelent, hanem az adott erény természetének a meghatározását.

A tudomány például nem tud nagyvonalú lenni. A társdalomtudományos teljesítmény elérése megköveteli, hogy az illető számot adjon ismereteiről, lábjegyzetekkel és egyéb más technikákkal kell bizonyítania, hogy rendelkezik az előzmények és a kortársak ismeretével, vagyis demonstrálnia kell tudását. Hogy Weber, Durkheim vagy éppen XY korábban éppen fityet hányt a ma érvényes tudományos normákra, és az így nyert megállapítás azóta a demonstrálandó tudás része lett, az nem számít. A kortársak számára ugyanis mindez már nem megengedhető, vagyis hogy éppen a nemtudományos megismerés vezet-e a tudomány klasszikus megállapításaihoz, ezzel a ténnyel szemben a tudomány kortárs közössége nem tud nagyvonalú lenni. A nemtudományos úton megállapított felismerések nem tudományos felismerések.

Közelebb kerülünk a nagyvonalúsághoz, ha hétköznapi példákból indulunk ki. Nagyvonalúnak vagyunk hajlamosak tartani azt a kereskedőt, aki azt mondja nekünk, hogy ne vigyük el ezt a zsemlét, mert már kétnapos. Nagyvonalúnak tartjuk, mert látszólag érdeke ellen cselekszik, vagyis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy háttérbe tolja saját érdekére vonatkozó számításait. Még inkább átjár minket a jóérzés, ha nem fűzi hozzá, hogy „mivel én jó kereskedő vagyok, különb a többinél, ezért mondom azt, hogy ne vigye el a szikkadt zsemlét”, vagyis nem hívja fel a figyelmünket arra, hogy nagyvonalúan járt el.

A nagyvonalúság politikai erénye azonban nemcsak a győzelem-vereség alapvető kérdésétől elválaszthatatlan, de attól is, hogy kifejezésre juttassuk, hogy mi az, amit éppen teszünk, vagyis kimondjuk: nagyvonalúan járunk el. Nagyvonalúnak lenni alapvetően azt jelenti, megtehetnénk, de még se tesszük. Meg van hozzá az erőnk (felhatalmazás, parlamenti többség stb.), de mégse élünk vele.  Ezt a nagyvonalúságot nem a szív, hanem a politikai érzék diktálja. Vagyis a nagyvonalúság nem karakterünk állandó vagy legalábbis meghatározó vonása, hanem egy felismert szükség. Nagyvonalú mindenekelőtt a győztes tud lenni, és még az is lehetséges, hogy a nagyvonalúság képes győzelemmé átfordítani egy vesztesnek látszó helyzetet. Mert bár lehet ugyan kisstílűen is győzni, de a győztes nagyvonalúsága erőről árulkodik.  A nagyvonalúság az erősek politikai erénye, mert erő kell ahhoz, hogy ne tegyünk meg mindent, ami egyébként hatalmunkban állna. Aki meg tudja mondani, hogy van X dolog, amit semmilyen körülmények között nem tenne meg, az az igazán erős. Aki erre nem képes, az nagyvonalú se tud lenni, vagyis valójában gyenge. Mivel a nagyvonalúság elválaszthatatlan a győzelem-vereség kérdésétől, ezért kell kimondani, hogy most éppen ebben a helyzetben nagyvonalúan jártunk el. A nagyvonalúságot ezért valójában csak elszenvedni lehet. A politikában egész egyszerűen rosszul érzi magát az, akivel szemben kifejezésre juttatják, hogy most éppen nagyvonalúak voltak vele szemben, mert a nagyvonalúság gesztusa aláhúzza az illető gyengeségét.

Illusztráljunk.

Az Alkotmánybíróság elkaszálta az ún. átmeneti rendelkezéséket, majd a sok vitát kiváltó regisztrációt alaptörvényellenesnek nyilvánította. (Zárójelben jegyzem meg, az Alkotmánybíróság természetesen politikai szereplőként viselkedett. Ennek belátáshoz elegendő visszájára fordítanunk azok érvelését, akik azt akarták illusztrálni, hogy az Alkotmánybíróság NER által kinevezett tagjai a regisztráció megtartása mellett érveltek, az érvelést megfordítva tehát azok, akik a regisztráció ellen emeltek lándzsát, azok a NER ellenzői, vagy ellenfelei. Még az intézmények semlegességét hangsúlyozó szereplők is politikai szerepet tulajdonítottak a talláros testületnek, Karácsony LMP-s képviselő egyenesen arról beszélt, hogy szerinte az AB döntésében a választók akarata jelent meg.) Az ellenzék, miközben a Fidesz-kormány vereségétől volt hangos, már arra készült, hogy a Fidesz majd fityet hány a döntésre, cselezni, meg taktikázni fog, sőt felszántja és sóval szórja be az Alkotmánybíróságot, miközben fideszes politikusok lakmároznak majd Stumpfék tüdejéből. Ehhez képest, akárcsak a felsőoktatási rendszer átalakítása kapcsán kirobbant vitában, belépett a játékba a nagyvonalúság: megtehetnénk, de mégsem tesszük, 2014-ben nem lesz regisztráció. A nagyvonalúság megfordította a vesztesnek ítélt helyzetet. Ezért fogadta nem csupán csodálkozás, hanem csalódás a nagyvonalúságot: mégsem épül diktatúra. Majd megjelent a szemrehányás, hogy egyáltalán miért erény az, ha megtehetnék, de mégsem teszik, s ezt még ki is mondják?

Így hangzik a legyőzöttek szemrehányása, a nagyvonalúság elviselésének nehézségéből fakadó gyengeségérzet.

A nagyvonalúság ugyanis a politikában a győztesek erénye.

A nosztalgikus szellemidézés jegyében egy 2009-es, eredetileg a Jobbklikk hasábjain megjelent szöveggel szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánni. A GFG blog januárban folytatódik, addig is minden jót.

Útmutató tapasztalatlan tacskók számára, abban a reményben, hogy a politikában előforduló állatok felismerése, megnevezése és osztályozása révén megkönyíthetjük túlélésüket.



Az erszényes. Nagyságára nézve százhatvan-százkilencven magas, bár előfordulhatnak alacsonyabb és magasabb példányai is. Rendkívül veszélyes ragadozó, jobb elkerülni a vele való találkozást. A szegény tacskóknak viszont nem kell aggódniuk: az erszényesek ugyanis csak erszényesekkel találkoznak. Tipikus előfordulási helyei: golf- és teniszpályák, ötcsillagos hotelek halljai, derby és kaszinó, limuzin és szaunák, vagy, ahogy ők mondják: a "gőz". Nappal fura hangot ad, "dzsntlemen ögriment" rikoltozza, éjjel viszont mégis késsel alszik. Az erszényes ugyanis erszényessel táplálkozik. Egyes megbízhatatlan vélekedések szerint ők találták ki a politikát. 



A táskás. Úgy tartják, az erszényes kutyája. Önálló akarata nincs, küldik, illetve hívják. Néha megpaskolják buksiját, ilyenkor csóválja, egyéb esetekben lehorgasztja fejét-farkát. Léteznek csúszó-mászó alfajai is. Ám mindez nem teszi szánalomra méltóvá, Darwin szerint ugyanis túlélésük esélyét növeli meg a gerinc hiánya. Mivel maga is erszényes akar lenni, ezért könnyel elpusztul, erszényes gyerekek előszeretettel fogyasztják el őket reggelire.



A tetű. Jobb jelenlétükkel megbarátkozni. Ha szembe találkozik veled: hízeleg. Ilyenkor veszélytelen, ám tanácsos mégis visszahízelegni, azaz álcázd magad te is tetűnek. Ha jól csinálod: megzavarodik. Egyéb esetben ne fordíts neki hátat.



A kaméleon. Kormányváltásokkor elszaporodnak. Ha a sárgák jönnek, sárga, ha a vörösök, vörös lesz. Nyelve leplezi le.

Krokodil dandy. Vidéki vonatokon lehet vele találkozni. Korábban hivatalos kommunista, múltjára büszke, egyenes derékkal jár. Mindenről megvan a véleménye, orra részben az italtól, részben az erkölcsi fölénytől vöröslik. A Városba jár be portyázni, "ha ezek megint elbasszák..." mondja, "megvannak az eszközeim, hogy kinyírjam őket". Termete, külalakja, hangja ellenére veszélytelen, egy-két "Kádár idejében jobb volt" biccentéssel könnyen leszerelheted.  

A tabumadár. Van neki érdeke, meg pártja is, mégse szabad néven nevezni. Nem hat ellene Hattorio Hanzo kardja, se az ötlépéses szívrepesztő technika. Mivel legalább két kötetre rúg azoknak a szavaknak a listája, amit nem mondhatsz ki jelenlétében, jobb, ha elkerülöd. Ha egyszer beléd mar, örök életedbe rajtad a stigma: rasszista / fasiszta.



Az értelmiségi. Könyveit "Én az Isten" címmel adja ki. Egyszerűen mindent tud. Hol felajánlja, hol visszavonja szolgálatait. Az előbbi esetben énekesmadárként, az utóbbiban dögre leső hiénaként viselkedik: ekkor számára már csak rühes kutya vagy. Több, mint kilenc élete van. Érzékenyebb rezsimekben kilövési engedélyt adnak ki rá.



A droid. Azt tartják, valaha ember volt. Se akarata, se személyisége, azt mondja, amire beprogramozták. Sorsa: gyors karrier, tragédiája, hogy néhány év múlva már senki sem emlékezik rá. A kiselejtezett droidokat felügyelő bizottságokban, egyetemeken, kutatóintézetekben tárolják.



Az oroszlán. Az állatok fejedelme. A félreértések elkerülése végett, nem egy, hanem sok, legalábbis több van belőle. Soha nem öregszik meg, illetve koráról nem vesz tudomást. Ha vele találkozol, lehet, hogy jövőbeni önmagaddal találkozol, vagy csak peched van. Ellensége a tükör. Szereti, ha hízelegnek neki. Udvartartásában kistigrisek kacagtatják-nevettetik. A bölcs oroszlán azonban azt is tudja, ha a széljárás megváltozik, a kistigris vérfarkassá cseperedik.



A vérfarkas. Nem találod nyomát Linné rendszerében: a politikát businessnek tekinti. Van ugyan plazmatévéje, de a viszonyokat még mindig a feudalizmus crédója szerint intézi. Bánata, hogy ő is csak vazallus. Gazdája Brutusnak szólítja.



A pók. Mindennek az origója. Róla nem kell többet beszélni.

A statusférfi. Kipusztulás fenyegeti. Rezervátumokban elvétve még fellelhető. Onnan ismered fel, hogy valahányszor "puszta, sivatag, lélekaltató, szárazságlehelő homoklapály" hazánkat látja, mindannyiszor így sóhajt fel: "Ez is szép Richmondnak való hely". 

„A GYŐZELEMÉ AZ IGAZSÁG”

(Krasznahorkai László: Háború és háború)

Van egy dramaturgia.

Orbán Viktor a brüsszeli EU-csúcs csütörtök éjszakába nyúló tárgyalásáról távozva csak annyit mondott: „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”.

A magyar miniszterelnök a „mi a helyzet?” és a „mi a teendő?” kérdés megválaszolása során nem először fordul a háborús metaforához,  a kormányzás megértését segítő kitüntetett analógiaként használva a háborús nyelvezetet.

A racionalista ellenérvek unalomig ismertek: Miféle háború? Miféle forradalom? Tetszene inkább kormányozni.

Van néhány dolog, amit a racionalista, a liberális értelmiségi, a reformközgazdász, az árokbetemető vagy a „kapus” egész egyszerűen soha nem lesz képes megérteni: a politika a dramaturgiák művészete.

Valamilyen megmagyarázhatatlan nagyvonalúságtól indíttatva mégis megteszem, ami tőlem telik: igyekszem segíteni nekik.

Illusztráljunk.

A forradalom egy döntő kérdésben rokon a szerelemmel: mindkettő dramaturgia kérdése. A dramaturgia végső soron játék, ami lényegét tekintve nagyon komoly dolog. Aki varázstalanítani akarja a politikát, azaz ki akarja írtani a dramaturgiákat a világból, az magát a játékot számolja fel, félelmetessé téve ezáltal a politikát. Aki így jár el, akarva akaratlan növeli a politikával szembeni ellenérzéseket, hiszterizálja a közéletet, rombolja a politika és a politikusok tekintélyét. Így vezet el a politika liberális kritikája a hatalom démonizálásáig.

A helyénvaló kérdés inkább az lenne, mit tesz a politikus, amikor ilyen és ilyen dramaturgiához nyúl, és érzünk-e indokolt feszültséget a dramaturgia megválasztása és a vélelmezett szándék között?

Mit tesz tehát az a politikus, aki forradalomról vagy háborúról beszél?

A „forradalom”, mint dramaturgia annyit jelent, hogy (1) a feladat egy egészen új rend kiépítése, (2) ebben a munkában a régi rend akadály, (3) a régi rend lebontása során felvállalt konfliktusok, legyenek azok bármilyen fájdalmasak is, nem megkerülhetőek, hiszen a (4) a régi lebontása nélkül nem lehetséges az új kiépítése.

A „háború” dramaturgiája szintén a helyzetleírás és a teendők kijelölésének politikai problémájára válaszol. Ha például „háborúban állunk az államadóssággal”, akkor ez azt jelenti, hogy (1) egzisztenciális kérdések forognak kockán, (2) vagy mi vagy az államadósság kerekedik felül, (3) a vereség beláthatatlan következményekkel jár, (4) például leszűkül a szuverenitásunk, elveszítjük az önmagunk felett való rendelkezés képességét, és mindez azt is jelenti, hogy (5) nem reménykedhetünk a győzelem esélyében, ha nem állunk ki az érdekeinkért, ha nem védjük meg azokat másokkal szemben, akik fenyegetnek minket.

A politikai vita ott keletkezik, ahol a dramaturgiák indokolatlanságával áll elő a rivális. Nekik azt kell igazolniuk, vagy eljátszaniuk, hogy például a vak is láthatja, hogy nincs forradalom, vagy minek ugrálni, állandóan csak harcolni, ahelyett, hogy békésen alkalmazkodnánk.

Könnyen lehet azonban, hogy a valóság eltérő leírása mögött az érdekek különbözősége húzódik meg. Azért nem lehet forradalom, mert a régi rend fenntartásához nekik fűződik érdekük, ők azok, akik vissza akarják csinálni mindazt, ami eddig történt, mert az új rend kiépülésével veszítenek. Vagy azért nem kell háború, mert a hitelekből finanszírozott szociális transzfereket szavazatvásárlási technikaként használva ők azok, akik eladósították az országot, meg azért, mert ők békésen és simulékonyan meg tudnak egyezni az IMF-fel, az Unióval a külföldi tőke és bankok kedvéért, beáldozva a magyar emberek érdekeit.

Hiszen ki vitatná épp ésszel, hogy érdekek és érdekkonfliktusok állnak az EU-csúcs, az országgal szembeni kötelezettségszegési eljárás továbbvitele, vagy az újabb leminősítés mögött?

A széplelkek számára mindenesetre kiábrándító lehet, hogy a politikában az igazságnak is megvan a maga dramaturgiája: a győztesé és a győzelemmé az igazság.

“És egy pár üveg sörtől / Majd mindenki elfelejti, / Hogy az lett, amit így / Pont nem akart itt senki.”

(Kispál és a borz: Disznók tánca)

Volt egy kongresszus.

A hétvégén az LMP kongresszusa arról döntött, hogy az elfogadott stratégia értelmében tárgyalásokat folytathatnak az ÚJRA EGYÜTT 2014-gyel, de csatlakozni nem fognak a Gyurcsány-Bajnai Szövetséghez.

Az LMP a döntés értelmében megmaradt azon az úton, amin a megalakulása óta elindult. Az identitásépítés és az imázspolitika fontosabb, mint a hatalomrakerülés szempontja.  Az eddig követett lépések arról szóltak, hogy az LMP-nek először karaktert kell adni, amit folyamatosan erősíteni kell, vagyis a győzelem szempontjai és feltételei nem előzhetik meg a pártépítés hosszú és fáradtságos munkáját. Vagyis a dolgoknak sorrendisége van.

A másik LMP erről máshogy gondolkodott. A rezsimváltás és kormányrakerülés érdekében beáldozható az LMP eddigi három éve. A cél felülírja az elveket: lehet szövetséget kötni Bajnaival, lehet egy csapatban focizni az MSZP-vel, a hitelességi kérdéseket felülírják a kormányzati pozícióba kerülés szempontjai. A bevetett eszközök (Karácsony korábbi munkahelyének mérése a Bajnai-féle mozgalom áttöréséről, valamint arról, hogy az LMP frakcióhelyettese lenne a harmadik legnépszerűbb politikus, az LMP tagaságát megggyőzni szándékozó  bújtatott imázscikkek arról, hogy nincs más választás, mint Bajnaiék támogatása) azonban nem érték el  a kívánt eredményt.

A pártszakadás azonban így is elkerülhetetlennek látszik. Nem sikerült ugyan bevinni a teljes LMP-t a Gyurcsány-Bajnai Szövetségbe, az 1993-as recept értelmében azonban az LMP mostani eszdéeszesei a későbbi kormányzati pozíció reményében, egy csapatnyi fővárosi liberálissal egyetemben úgyis áteveznek majd a Gyurcsány-Bajnai Szövetséghez. Jávor és Karácsony már lemondott a frakcióban vállalt tisztségéről, Scheiring egy új, a társadalomromboló rezsim ellenfeleként láttatott közösség megszületéséről elmélkedik. A liberális nem vész el, csak átalakul. Az eszdéeszesek már csak ilyenek.

A megmaradt LMP megőrizte ugyan hitelességét választói előtt, de az identitáspolitika kérdései a pártépítés szempontjaival kerülnek összeütközésbe. Ma még nem látni, hogy a fővárosi eszdéeszesek nélküli LMP milyen lesz. Lesz-e módosulás a tartalomban, lesz-e elég támogatója a parlamentbe kerüléshez, vagy az önállóság feltételeinek szűkülése után lesz-e nyitás jobbra?

Az LMP maradt és szakadt, az lett, amit néhány éve, amikor a lehetmást megalakították, valószínűleg nem akart senki.

Mindaz, ami történt, bizonyos értelemben mégis elkerülhetetlen volt.   

Az eszdéesz hatalompolitikája a párt eltűnése után is él és virul.

„Akármerre mész felejtőt találsz...”

(Hiperkarma: Felejtő)

Van egy tény: az emberek felejtenek.

Erre az egyszerű igazságra építenek azok, akik Bajnainak akarnak újra színpadot ácsolni. Mivel az emberek felejtenek, ezért nem árt emlékeztetni őket, hogy mire jutott az elmúlt hetekben a GFG blog Bajnai újraélesztési kísérletével kapcsolatban.

1. Komoly akadályai vannak az ellenzéki összefogás sikerének. Az MSZP-nek fel kell adnia vezető szerepét, ami egyben azt is jelenti, hogy Mesterházy hátralép. Nem annyira magától értetődő, hogy ezt meg is teszi. Az MSZP részvétele nélkül viszont nem lehet komoly esélyeket fűzni az ellenzéki összefogás választási győzelméhez. Az LMP-nek szakadnia kell, vagy hidegre kell tennie az összefogás-ellenes szárnyát. Kérdés azonban, hogy mi marad meg az LMP-identitásból Schiffer nélkül. A rendszerellenes erőknek konszolidálódniuk kell a rendszerbe, ezzel viszont azt kockáztatják, hogy „ártatlanságuk” elvesztése mellett „szexi” karakterük erodálódik el.
2. Az összefogás csak eszköz, a választási győzelem feltétele. A feltételek megteremtése viszont komoly áldozatokat kíván az összefogásra készülőktől. Eddigi erőfeszítéseiket, nem kevés munkával elért identitásukat, későbbi jövőjüket kockáztatják ezzel. Az összefogással tehát veszthetnek is, ugyanakkor az áldozatok meghozatala, és maga az összefogás önmagában nem garantálja a választási győzelmet.
3. A cél egyértelmű: egy Orbán-ellenes választási koalíció létrehozása, ehhez mindenkit, aki él és mozog, és baja van Orbánnal, mozgósítani, integrálni kell. Erre szolgál a „közép” jelszava, segítségével kívánják a bizonytalan szavazókat is az Orbán-ellenes választási koalíció mögé állítani. A valóságban azonban baloldali erőcsoportok küzdelme folyik a vezetőszerepért, a pozíciókért, a sarzsiért. A sokféle akarat, érdek, motívum viszont éppen a kormányzóképesség egyik legfontosabb feltételét, a stabilitást veszélyezteti. A politika természeti törvényei szerint egy esetleges győzelem után, mivel a cél, Orbán legyőzése teljesült, a szerkezet recsegni-ropogni kezd és aminek szakadnia kell, szakadni fog.
4. Ennek a kényszer-együttműködésnek lenne az emblematikus figurája – jobb hiján – Bajnai. A forgatókönyv lehetségessége arra a feltevésre épül, hogy az emberek felejtenek. Másképp nehezen lehetne komolyan gondolni, hogy működhet az a mítosz, ami szerint egy új, kívülről jövő szereplővel van dolgunk, akinek politikai pályafutása 2009-ben kezdődött, és az a munka, amit elvégzett, sikeres volt. Ezért ő, mint a sikeres válságkezelés egyedüli hús-vér bizonyítéka alkalmas arra, hogy felülemelkedve a részérdekeken egyesítse és győzelemre vezesse az ellenzéki erőket.   
5. A felejtés ellen viszont elegendő csak újságot olvasni, és kiderül, hogy Bajnai nem új szereplő, két évtizede Gyurcsánnyal együtt mozog. A tények azt mutatják, hogy nem igaz, hogy jól bánik az uniós forrásokkal. Nem igaz, hogy képes átláthatóbbá tenni a pénzügyeket, felszámolni a korrupciót. Nem igaz, hogy képes kezelni az adósságot. Nem igaz, hogy ő  a nagy válságkezelő. Ha az ember elkezd emlékezni, akkor komoly kétségek ébrednek benne, hogy lehet-e egy húsrágóból hídverő.
6. A mítosz rombolásában, az emlékeztetésben a korábbi fegyvertársak is közreműködőleg lépnek fel. Egy hét alatt kiderült, hogy Bajnai nincs egyedül, ÚJRA EGYÜTT a Gyurcsány-Bajnai szövetség. Az ÚJRA EGYÜTT nem a jövőről, hanem a múltról szól. Ugyanott akarják folytatni, ahol abbahagyták, a megfogalmazott program szerint vissza kell térni a 2010-ben elhagyott úthoz, ezzel viszont újra kinyítják és egyben értelmessé teszik az elmúltnyolcévezés vitáját.

A színpadácsolók egy tartható előfeltevésből indulnak ki tehát: az emberek felejtenek. Arról viszont mintha megfeledkeznének, hogy mindig lesznek olyanok, nevezzük őket ellenérdekelt szereplőknek, akik meg emlékeztetni fogják az embereket, s mint az események mutatják az emberek már tüntetnek is, már a hátsó ajtón kell bejutni egy lakossági fórumra, s még igazából el sem kezdődött az emlékeztetők munkája.

Ha sikeresek lesznek, Bajnai felejtős lesz.   

„És most nincs más, hát jöjj elő / Húsrágó, hídverő… / Mindentől messze, a szívhez közel / Csinálj csodát, én meg elhiszem / Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog.”

(Kispál és a borz: Húsrágó, hídverő)

Van egy feltételezés.

A feltételezés arról szól, hogy az ellenzéki mozgalom összefogását meghírdető új szereplő hiteles. A hitelesség feltételezése valójában az alkalmasságról szól. Arról a meggyőződésről, hogy a válságkezelésben már bizonyított Bajnai képes lesz egyesíteni az Orbán-ellenes erőket, és szakértelme segítségével helyretenni a kizökkent időt.

Azt állítom, hogy ezt a feltételezést az Orbán elleni gyűlöleten és az új szereplőbe vetett reményen kívül semmi sem támasztja alá. Vagyis a szakértői mítosz hitelességét alátámasztó, racionálisnak látszó érveket egy lélektani helyzet eredményezi. Az érveknek ellentmondó tények valójában azonban arról szólnak, hogy hazug a karakter, s ennek belátásához nem kell mást tenni, csak újságot olvasni.

Illusztráljunk.

A feltételezés arról szól, hogy

1. Bajnai jól tud bánni az uniós forrásokkal. Maga mondja: „a feladatom az, hogy ezt a pénztömeget világos célkitűzések mentén, az egész nemzet javára költsük el, minél hatékonyabban, átlátható módon” (Heti Válasz, 2006. június 8.), ennek köszönhetően a fejlesztési terv fő nyertesei majd a kis-középvállalkozások lesznek (Világgazdaság, 2006. augusztus 28.). A valóságban Bajnai, akinek a kedvéért tulajdonképpen Gyurcsány létrehozta a fejlesztési kormánybiztosi tisztséget, sokkal szigorúbb pályázati feltételeket határozott meg a vállalkozások, az önkormányzatok és a civil szervezetek számára, például felemelte az önrészt, a vállakozóknál növekedési rátát írt elő, amelynek hatására alig jutottak forráshoz a vállalkozások: egy 2009. márciusi felmérés szerint például a mikrohitelekből (58, 6 milliárd forint) 4,9 milliárdot kaptak kézhez a vállakozók, az ÚJ Magyarország kis- és középvállalkozói hitelből (50 milliárd) 129 millió került kihelyezésre, a forgóeszközhitelből (140 milliárd) pedig 108 millió (HVG, 2009. április 2.). Másfelől az ígéreteit sem tudta betartani. 2006-ban azt ígérte, hogy „minden magyar állampolgárra 800 ezer forint fejlesztési pénz jut majd.” (MTI, 2006. július. 6.). Ugyanakkor két év alatt a 2013-ig lehívható uniós támogatások alig 1 százaléka érkezett Magyarországra (Magyar Nemzet, 2008. december 12.) Az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint 2007 és 2010 között minden ötödik uniós fejlesztést sikerült időben lezárni, és csak minden hatodik beruházás szolgálta közvetlenül a foglalkoztatottság bővítését, ami a terv eredeti célja volt. Minden harmadik beruházásnál súlyos szabálytalanságok merültek fel. Tizenkettőből mindössze egyetlen fejlesztési tervnél érvényesült a jó gyakorlat, vagyis a tervezett idő- és pénzkeret betartása (Magyar Nemzet, 2012. május 29.)
2. Átláthatóbbá teszi a pénzügyeket, felszámolja a korrupciót. Maga mondja, hogy „az irányítási és végrehajtási rendszer transzparens működése lesz a garancia arra, hogy az egyéni részérdekek ne kerülhessenek a közcélok elé” (Napi Gazdaság, 2006. július 28.). A valóságban azonban a Bajnai nevéhez köthető új fejlesztéspolitikai intézményrendszer kudarcával párhuzamosan (a rendszer kudarcát maga is beismerte: Magyar Nemzet, 2008. november 18.) a Gyurcsány-Bajnai holdudvar meg gyarapodott. Miközben tehát a kormány a fejlesztéspolitika új irányba állításáról beszélt, addig a Gyurcsány-Bajnai birodalom izmosodott tovább. A Wallis Kerepesi úti Autó Kft. állami támogatásban részesült dolgozói átképzésére (Magyar Nemzet, 2008. március). A MOTIM, Gyurcsány Ferenc volt cége is kiemelt támogatásban részesült (origo.hu, 2007. október 11.). A kormány saját hatáskörben döntött közel ezermilliárd forintról, amelyből jutott Kapolyi Lászlónak, a Szili Katalinhoz köthető cégeknek, szervezeteknek (Heti Válasz, 2007. július 7.). Vagy más irányban: a Bajnai-kormány vezette be a banki etikai kódexet, ám éveken keresztül mégsem tett semmit a bankok devizahitelezési gyakorlata ellen, sőt, amit a bankok elvesztettek a kódex miatt, azt beépítették a hitelintézeti törvénybe (Magyar Hírlap, 2010. január 7.).       
3. Képes megfelelően kezelni az (állam)adósságot. Maga mondja: „Alapvető szerkezeti változtatásokra van szükség. Mindenki tudja, mit kell tenni, de eddig a politika visszariadt tőle.” (Népszabadság, 2008. november 24.). A valóságban persze olyan szerkezeti változtatásokban volt érdekelt, ami nem az államnak, hanem neki hajtott hasznot. Bajnai üzleti karrierjét a Creditum Pénzügyi Tanácsadó Kft-nél kezdte (1993-tól Eurocorp Pénzügyi Rt.), mindkét cégnél együtt dolgozott Gyurcsány Ferenccel. A cég alapítója Bajnai édesapja, akinek kilenc cégéből egyébként nyolc felszámolás vagy végelszámolás alá került. A Creditum fontos szerepet töltött be a kényes privatizációs ügyletekben (pl. a Péterfy Sándor Utcai Kórház rendelőintézet-privatizációja), és a párt- és szakszervezeti vagyon lebontásában (Heti Válasz, 2011. május 29.). Továbbá ez a tanácsadó cég 1995 és 2000 között szinte minden nagy privatizációs ügyletben részt vett (index.hu, 2009. március 30.), mint ahogy kulcsszerep jutott a privatizáció kiszélesítésében a CA-IB Értékpapír Rt.-nek is (ügyvezető igazgató, mejd vezérigazgató-helyettes). Másfelől, míg Bajnai magáról azt állítja, hogy képes kezelni az államadósságot, addig a valóságban a saját vállalkozásait sem képes működtetni. Ebből szempontból érdemes végigkövetni a 2001-ben megszűnt International Food Rt. (igazgatótanács tagja), az 1999-ben végelszámolásra kerülő Pekár ’96 Malomipari Kft, a 2004-ben összeomló, a Wallis érdekeltségébe tartozó Hajbú-Bét, vagy a Graboplast útját.     
4. Szakértő, aki képes úrrá lenni a válságon. Maga mondja a válságkezelés képességének biztos tudatában, hogy „a változással saját működési kultúráját teheti hatékonyabbá az ország, ezt azonban ma még csak kevesen merik felvállalni.” (Világgazdaság, 2007. július 30.). A valóságban azonban 2008 októberében, a válság kitörésének idején még arra sem volt képes, hogy észrevegye a válság tényét. A parlamentben október 6-án arról beszélt, hogy „Magyarország ma stabil, és biztonsággal tekinthet a nehezebb gazdasági viszonyok elé. Magyarországon csökken az infláció, és az idei évben már ismét gyorsuló növekedésre számíthatunk. Magyarország bankrendszere stabil.” S még október végén is arról beszél, hogy „Magyarország finanszírozásához kétség sem férhet...indokolatlan hisztéria és rémhírtejesztés vesz körül bennünket a pénzügyi válság miatt.” (hvg.hu, 2008. október 22.). Hogy lenne képes kezelni a válságot az az ember, aki még tényét sem képes felismerni?

A Bajnai köré felépített szakértői mítosz erejét maguk a szilárd tények kezdik ki. Bármely újságolvasó beláthatja, hogy nem igaz, hogy Bajnai jól bánik az uniós forrásokkal, nem igaz, hogy képes átláthatóbbá tenni a finanszírozási rendszereket, nem igaz, hogy ő a garancia arra, hogy megfelelő módon kezeljük az adósságot, vagyis nem igaz, hogy ő lenne „a” válságkezelő.

5. Jó okunk van feltételezni, hogy ma is egy újabb csúsztatással állunk szemben. A feltételezés arról szól, hogy Bajnai képes hídverőként, azaz egyesítő figuraként fellépni. Maga mondja, hogy „…újjá kell alkotnunk, meg kell erősítenünk a politikai közepet! Új politikai közép kell, amely elég erős ahhoz, hogy kiszorítsa életünkből az olyan hatalmat, amely a nemzet megosztására épül” (október 23-i beszéd). Ez indítja arra, hogy szándékai ellenére, mint egy ösztönös megváltó visszatérjen a politikai életbe: „politizálnia kell annak is, aki csak egyszerű polgár, ’civil’ akar lenni.” Ez a messiás-tudat készteti arra, hogy ő vállalkozzon a korszak- és rezsimváltást hite szerint elvégző közép egyesítésére.  A valóságban azonban a Bajnai magát többször is (Mozgó Világ, 2008, november 13., index.hu, 2008. november 4.) a harctéri sebesültek végtagjait amputáló felcserhez hasonlította, aki nem fél többet vágni a kelleténél: „Válsághelyzetben úgy kell dolgozni, mint a harctéri sebész, aki szemben a plasztikai sebésszel nem milliméterre pontosan vág, hanem tíz centiméterrel is többet metél, hogy biztosan túlélje a beteg a sérülést.”

Már csak az a kérdés, hogy tényleg lehet-e egy „húsrágó” „hídverő”? 

„váratlanul kiderült mi a feladata”

(L. Simon László: Váratlanul kiderült)

Van az úgy, hogy egy hét alatt minden kiderül.

A múlt héten kiderült,

1. hogy milyen is az erős ember karikatúrája, vagyis milyen, mikor egy gyenge erős embert próbál meg játszani. Kiderült, hogy maga a karakter hazug: a Milla-rendezvényén még egy betanult, elgyakorolt szöveget sem sikerült hitelesen előadnia, kiderült, hogy ordító feszültség tátong ugyanis az eljátszásra szánt szerep és a színész képességei között. 
2. hogy a baloldalon nincsenek új szereplők, ÚJRA EGYÜTT a régiek: Gyurcsány, Bajnai, Kuncze és a régi tettestársak. Az a kísérlet, hogy az ellenzéki egységet összefogni hivatott szereplőt újként adják el az embereknek, a múlt heti csatlakozási láz következtében látványosan megbukott. Maga a főszereplő sem új, azaz kívülről jött, van múltja: két évtizede Gyurcsány embere.   
3. hogy az aktuális főszereplő nemcsak hogy nem új karakter, de nincs is egyedül: ÚJRA EGYÜTT a Gyurcsány-Bajnai Szövetség. Az ellenzéki összefogás vezéralakja a múlt héten megerősítette, hogy nem áll be a Gyurcsányt leszólók sorába, Gyurcsány pedig kijelentette, hogy ő viszont kész beállni Bajnai mögé. A KISZ, Az Új Nemzedék, az Unió a Demokratikus Szocializmusért elnevezésű mozgalom, a párt- és szakszervezeti vagyon lebontását elvégző Creditum Kft., majd az Eurocorp Rt., a Gyurcsány-kormány minisztersége, a Gyurcsány által kijelölt utódszerep, most meg az ÚJRA EGYÜTT 2014 a Gyurcsány-Bajnai Szövetség legemlékezetesebb állomásai.
4. hogy nem létezik a meghírdetett „közép”. Hiába jelenti be valaki az új „közép” programját, ha a valóságban csupán különböző baloldali csoportok vitatkoznak egymással: a Gyurcsány-Bajnai Szövetség küzd a Mesterházy-féle szocialistákkal. A vita a vezetőszerepről, a pozíciók elosztásáról, a sarzsiról szól. Eközben az is kiderült, hogy nem kell korrumpálni senkinek sem a „civileket”, korrumpálják ők saját magukat, hiszen önszántukból állnak be a az ÚJRA EGYÜTT mögé. Már csak az a kérdés, ha a „hazudós”, a „gyenge”, a „kendermagos”, a „megyünk lopni!rapper” és a „mackópulcsis tűzoltó” a közép, akkor ki a szélsőség?
5. hogy ugyanott akarják folytatni, ahol abbahagyták. A Gyurcsány-Bajnai Szövetség arról szól, hogy vissza kell térni a 2010-ben elhagyott úthoz. Akkor, mármint 2006 és 2010 között, a Gyurcsány-Bajnai kormány eltörölte a 13. havi közalkalmazotti béreket, elvette a 13. havi nyugdíjat, a GYEST, a GYED-et három évről két évre csökkentette, elfogadta a vizitdíjat és az ingatlanadót, amit azonban már nem volt lehetősége bevezetnie. Az ÚJRA EGYÜTT innét folytatná.

Egy hét alatt tehát minden tisztázódott.

Kiderült, hogy Bajnai egy alkalmatlan báb, akinek az lenne a feladata, hogy mások visszatérését készítse elő.

De vajon jó választás-e az az ember, akiről egy hét alatt minden kiderül.

A casting folytatódhat: jöhet a következő.

“Útálom és arcába vágom / - Harminc év vagy kétezer óta / undorító, őrült világ ez, / ez a farizeus Európa”

(Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa)

Van egy csúsztatás.

Európa visszaél Európával.

A farizeus Európa miközben látszólag az európai értékek mellett foglal állást, addig valójában saját nyers érdekeit követi. Azokra a dicsőséges eszmékre hivatkozik, amelyekben mi magyarok is hiszünk ezer év óta,  de nem az európai polgárok – a magyarok is azok –, hanem a Brüsszelben székelő nagy masinéria érdekeit nézi.

Ez a ’68-as nemzedék nagy csúsztatása, amit egyre többen látnak meg Európában.

S ennek hatására megremegnek a világrendek. Európa ma ez ellen a másik Európa ellen forrong. Nem véletlen, hogy éppen az Unió kapta az idén a béke Nobel-díjat. Félelemből kapta: miközben Brüsszel visszaél a hatalmával, fenyegeti az európai békét. Ezért van zűrzavar szerte a kontinensen. Forronganak a görögök, spanyolok, olaszok. Recsegnek a nagy masinéria tartóoszlopai.  

Mi magyarok azért vagyunk szálka Európa szemében, mert mi mondtuk ki az elsők között, hogy a király meztelen: nem az európai polgárok érdekét nézi, hanem az intézményekét és a bankokét. Ez az Európa letért az eddig követett útról, szembefordult saját hagyományával. Egyre elkeseredettebben vívja utóvédharcait, egyre kevésbé van ereje figyelni a látszatra, a maga leplezetlenségében áll előttünk a farizeus Európa.

Miközben még mindig a nagy egyesítő eszmékre hivatkozik, addig fenyeget, követel, büntet, kettős mércét alkalmaz. Velünk az a baj, hogy magyarul kezdtünk el misézni. Európa ezért revolverez minket újabb és újabb kötelezettségszegési eljárással, bunkósbotnak használva az IMF-et. Mert vajon milyen európai értékeket is kell megvédeni velünk szemben, ha az árvízkockázatok elemzéséről és kezeléséről alkotott irányelv, a tojótyúkok ketrecének mérete, a pálinkafőzés jövedéki adómentessége, a szállópor-koncentráció felső határát megszabó jogszabályok a probléma? Vagy kinek az érdekéről is van szó, ha a posta liberalizáció szabályait, az online-szerencsejáték piac korlátozását, a határmenti villamosenergia-hálózatok hozzáférését, a távközlési adót, a diszkriminatív adóterheket kifogásolják?

S míg az érvek között szerepel az európai értékek védelme is, addig például a román belpolitikai élet eseményei a Bizottság szemében nem indokolnak semmiféle eljárást, vagy hogy a franciák kitoloncálják a romákat, ezek ugyanis formai szempontból nem sértenek uniós jogszabályokat. 

Mintha mi magyarok nem lennénk elég európaiak: Brüsszel szerint még több „megszorítás” kell, ennyi nem elég, miközben nekünk nem engedi, addig tizenegy másik tagállamnak meg igen, hogy 3 százalék fölé menjen a hiány.

Mintha a magyar nem érne ugyanannyit, mint bármely más nemzet. Mintha nem ugyanaz a tisztelet járna ki nekünk, mint bárki másnak.

A válságban mindenki az igazi arcát mutatja: az európai értékek sminkje mögött egyre világosabb kontúrokkal látszik az azoktól elforduló farizeus Európa.

Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy mi a probléma. A magyarok szembemennek az eddig ki nem mondott közmegegyezéssel: a magyarok azt mondják, nem a bankok, hanem az emberek az elsők. Ez a baj.

Visszafelé azonban nem vezet út, mert az nem járható. Csak előre lehet menni, mert a forrongó Európa azt mutatja, hogy egyébként összeurópai szinten fog összedőlni az egész építmény.

Érted aggódnak, nem ellened, Európa.

“A FORRADALMÁROK HAZAMENNEK KIVESZIK AZ / OLAJFÜRDŐBŐL A KARABÉLYOKAT MEGTÖRÖLGETIK / KIFÉNYEZIK ÉS ÖSSZESZERELIK ŐKET FŰVEL MOSDANAK / ÁTÖLTÖZNEK MEGVACSORÁZNAK KIBIZTOSÍTJÁK A / KÉZIGRÁNÁTOKAT ÉS ELINDULNAK.”

(Szőcs Géza: A forradalmárok vacsorája)

Van egy dramaturgia.

Egyszer már bevált, miért ne működhetne újból?

Hogy a maga mélységében és egyúttal egyszerűségében érthessük meg a forgatókönyv vonzerejét, egészen 2001 júniuság kell az időben visszalépnünk. Ekkor lett a szocialista párt miniszterelnök-jelöltje Medgyessy Péter, aki arra szegődött, hogy legyőzze Orbán Viktort. 

Kézenfekvőnek tűnik a párhuzam közte és a baloldal új Messiása között.

Bajnai lehetne egy második Medgyessy: ő is „civil”, büszkén vállalja, hogy nem politikus, hanem szakértő, sőt válságkezelő. Ő sem a szavak embere, a bankárok világából jön: pénzember. Elhiszi magáról vagy elhitetik vele, hogy áramvonalasabb, mint a klasszikus szocialista politikusok, hogy tud újat mondani és csinálni. Elhiszi magáról vagy elhitetik vele, hogy csak ő lehet a baloldal győzelmi esélye, és hogy éppen rá van – a jobboldal négyéves „országdúlása” után – a magyaroknak szüksége.

A karakterek hasonlósága ellenére van azonban legalább három döntő különbség Medgyessy Péter jelöltsége, majd miniszterelnöksége, illetve Bajnai második eljövetele között.

1. Bajnainak, aki tapasztalatlan a politikai vitákban és ütközetekben, másfél évet kell végigküzdenie, ha komolyan ringbe akar szállni a pole pozícióért, míg  Medgyessy, mivel a szocialisták, amíg csak lehetett, kivártak, legalábbis a kampányban meg tudta magát óvni attól, hogy elégjen a karaktere.
2. Míg Medgyessy azután lett a szocialista párt jelöltje, amikor a párton belül már elintézték a vitás kérdéseket, addig Bajnai nevét azelőtt dobták be, mielőtt az egymással rivalizáló baloldali érdekcsoportok megkötötték volna a megegyezéshez szükséges alkukat, így az új Messiás ki van szolgáltatva a megannyi baloldali csoportosulás pozícióharcának. Sőt, megjelenése olyan feszültségeket hívott elő a baloldalon, ami lassan minden szereplő számára kedvezőtlen, tulajdonképpen az se tudni, kik állnak igazán mögötte – mintha egyszerre mindenki, meg senkise.
3. Medgyessy, miután nyert, képes volt arra, hogy „osztogasson”, meghosszabítva ezzel saját politikai élettartamát, Bajnai számára ez a lehetőség viszont már nem adatna meg. A szocialista hatalompolitika fundamentumait a Fidesz lerombolta, a válság pedig nem teszi lehetővé, hogy a szocialisták újra hitelből finanszírozzák a jóléti juttatásokat.   

Tegyük fel, hogy Bajnaival a baloldal mégis nyer. Csak ezután vetődhetne fel az „igazi” kérdés: ki jönne Bajnai után?

Medgyessy, a bukás után egy interjúban arról panaszkodott, hogy őt megpuccsolták: az akkori SZDSZ készséggel szolgáltatott háborús okot, a szocialista párt egyes vezetői pedig úgy gondolták, hogy szükség van a háborúra. A következmények ismertek: Medgyessy – akarva akaratlan – Gyurcsány Ferencnek csinált helyet, akinek akkor így nem kellett magát egy demokratikus versenyben megmérettetnie.  

Bajnai esetében is van miből kiindulnunk. A szocialisták miniszterelnök-castingja után „jobb hiján Bajnai” azt mondta, egy év után ő már senkinek sem lesz a politikai riválisa.

Mi van akkor, ha most is ugyanarról szól a rendezői utasítás, mint tíz évvel ezelőtt: a langyos ember megnyeri nekünk, utána vagy magától hátralép vagy megpuccsoljuk?   

Mi van akkor, ha Bajnai esetleges győzelme most is Gyurcsánynak, vagy egy másik olyan politikai kalandornak nyitna utat, aki ma – különböző okok miatt – nem képes vagy nem akarja magát megmérettetni az emberek előtt?

Vajon tudják-e az új forradalmárok, hogy mit főznek maguknak vacsorára? 

„Jósoknak itt ma könnyebb, / S a fájdalmak mismások: / Milliós Messiások / Magyar sok Messiások. / Elmessiásodtak... / Üdvük nincs - majd szereznek. / Mert mást mit is tehetnek... / Faképpel elszegődnek: / Beállnak mind keresztnek.”

(Kovács András Ferenc: Új magyar Messiások)

Van tíz tézis.

Ezek a pontok arról szólnak, hogy komoly akadályai vannak az ellenzéki összefogás sikerének.

Három tézis szól az ellenzékről, három az összefogásról, három az új Messiásról, és egy a ráadás.

Az összefogás feltétele, hogy

1. Az MSZP mondjon le vezető szerepéről! Ahhoz, hogy az MSZP része lehessen egy körvonalózódó ellenzéki összefogásnak, fel kell adnia azt a törekvését, hogy az ellenzék vezető ereje legyen. Ez azt is magában foglalja, hogy Mesterházynak el kell fogadnia Bajnai vezető szerepét, a párt uralására tett eddigi erőfeszítéseit zárójelezve ezzel. Nem annyira magától értetődő azonban, hogy mindezt miért is tenné. Az MSZP, akárhogy is lesz, 2014-ben egészen biztosan jobb eredményt érne el, mint legutóbb, ez kétségtelenül Mesterházy sikere lenne. Miért is lépne hátra?

2. Az LMP szakadjon! Vagyis az egyik LMP-nek az összefogás érdekében hidegre kellene tennie az összefogásellenes szárnyat, vagyis a másik LMP-t. Az a kérdés azonban, hogy mi maradna meg ezzel a lépéssel abból a bizonyos LMP-identitásból? Az összefogásellenes erőknek ugyanis jó okuk van arra, hogy ne változtassanak politikájukon: először az imázst kell megerősíteni, védve a hitelességet, ez fontosabb, mint eljátszva a „tiszta erő” kártyát, prostituálódni valakivel a kormányra kerülés esélye érdekében. Bajnai fellépése ehhez konkrét érveket is szolgáltat: Bajnai akkor volt miniszterelnök, amikor megalakították az LMP-t, a cél akkor az volt, hogy leváltsák a „régi rendszert”. Ráaadásul Bajnai nyitva hagyja a lehetőségét annak is, hogy a Milla köré csoportosulók egy napon összefogjanak az MSZP-vel, ami végképp az LMP hitelességi tőkéjét emésztené fel. Miért is engedne tehát a másik LMP az egyik LMP-nek?

3. Pártosodjanak a pártelleneseknek! Aki képviselőket akar küldeni az Országgyűlésbe, akár bevallja, akár nem, szervezett politikai erőként viselkedik. Az LMP, de még a Jobbik példája is arról szól, hogy a rendszerelleneséget a rendszer sikeresen konszolidálja. Ez a rendszerellenesség nézőpontjából az ártatlanság elvesztését jelenti. Ezt azok is tudják, akik rászervezik magukat a Milla-rendezvényére, nehéz elhinni, hogy értelmiségi elitcsoportok által irányított társadalmi egyesületek és csoportok ne tudnák, hogy hivatalos politikai erők korrumpálják őket. Akkor miért engedik?

Az összefogás nem önmagában vett érték, hanem

4. A győzelem feltételének tekintett eszköz. A győzelemhez azonban nem elég mechanikusan összeadni a számokat. Az első három pont éppen arról szól, hogy még az összefogásban érdekelt politikai aktoroknak is komoly döntéseket kell meghozniuk a kívánatosnak tartott célhoz vezető eszköz elfogadásához. Ezzel nemcsak nyernek, de veszthetnek is, hiszen az összefogás – ami csupán eszköz – önmagában még nem garantálja a választási győzelmet, viszont komoly árat kell fizetni érte: zárójelbe kell tenni az eddig elvégzett munkát, szakítópróbán kell túlesni, és le kell számolni az ártatlanság illúziójával. Bár a cél világos és egyértelmű: legyőzni Orbán Viktort, ám mégis a cél érdekében meghozandó döntések is befolyásolják a választókat, kihívást adva ezzel a választási matematikusoknak. Miért magától értetődő, hogy az összefogás a baloldali választók számára egyértelműen kívánatos politikai norma lesz?

5. Akadály is lehet. Az értelmiségi elitcsoportok által vezetett lázadásnak általában az a természete, mivel értelmiségiek csinálják, hogy még az egység megszületése előtt repedezni kezd az egység. Általában az események dinamikája következtében megjelennek az összeférhetetlenség jeleként értelmezhető kifogások és nézetkülönbségek. Csak néhány kérdés ezek sorában: Miért is asszisztálna a Milla Bajnai visszatéréséhez, ahhoz a Bajnaihoz, aki éppúgy része a hivatalos politikai elitnek, vagyis a „rendszernek”? A korkedvezményes nyugdíjakért küzdő Szolidaritás hogyan tud közös platformra kerülni a nyugdíjrendszert alapjaiban megnyirbáló kormány miniszterelnökével? Mit fog tenni a Milla, ha egy párt, történetesen az LMP úgy dönt, hogy hivatalosan is részt vesz a társadalmi szervezet október 23-i rendezvényén? Mi történik akkor, ha az ellenzéki összefogás kiegészül majd azzal az MSZP-vel, amely választási együttműködésre törekszik a kizárólag a Gyurcsány Ferenc politikai túlélése érdekében létrehozott Demokratikus Koalícióval? Vagyis: miért is olyan magától értetődő, hogy az összefogást keresők erősítik, nem pedig gyengítik egymást? 

6. Következnek belőle dolgok. Először is, az ellenzéki összefogást az egzisztenciájukat veszélyben érző értelmiségi csoportok kezdeményezik, vagyis saját érdekeik érvényesítéséért a „rendszerellenesek” hajlandóak koalícióra lépni a „rendszer” bizonyos erőcsoportjaival. Akik meg azért hajlandóak egyezkedni az „ártatlanság képviselőivel”, meg a „tiszta kezekkel”, mert éppen a változtatáshoz szükséges legtimációjuk és társadalmi felhatalmazásuk hiányzik. Látszólag a „forradalom” ellen fognak össze, valójában azonban a „konszolidáció” megakadályozása a céljuk, mert ha a következő választást is elbukják, érdekeik komolyan sérülnek. Másodszor, a cél világos: egy Orbán-ellenes választási koalíció létrahozása, ezzel azonban még nem válaszoltak a kormányzóképességet firtató kérdésre. A sokféle akarat, szándék, érték, motívum összeállása a cél elérése után szükségképpen egymás ellenében kell, hogy érvényesüljön, vagyis éppen a kormányzóképesség egyik legfontosabb feltétele, a stabilitás kerülne veszélybe. Vajon miért fogadnánk el a választók, hogy értelmiségi elitcsoportok a saját érdekeik védelmében eszköznek tekintsék őket?

Hogy le lehessen győzni Orbánt, ezért kell Bajnai, de

7. Bajnai pályája nem 2009-ben kezdődött. Először is, Bajnai annak a Gyurcsány-kormánynak volt a minisztere, amely felduzzasztotta az államadósságot; a családokat, a közalkalmazottakat, a nyugdíjasokat hátrányos helyzetbe hozó IMF-megállapodást kötött; és amely elveszítve társadalmi támogatottságát és a kormányzáshoz szükséges hitelességet, maga is tevőlegesen járult hozzá a baloldalon azóta is kárhoztatott félelmetes kétharmad létrejöttéhez. Másodszor, az új Messiás teljes neve: Bajnaigyurcsánykóka, nem milliós, hanem valójában milliárdos Messiás. Az összefogást keresők miből gondolják, hogy a választók nem tudják, aki Bajnaigyurcsánykókát teszi meg zászlónak, az a milliárdos oligarchákat követeli vissza a politikába és a kormányba?

8. Bajnai nem válságkezelő. Bajnai nem kezelte, hanem szerepvállalásával maga is előidézte a válságot, sőt tagadta annak létét. „Válságkezelése” arról szólt, hogy betartatta az „önként vállalt” IMF-megállapodás diktátumait, majd békésen továbbállt. Miért gondolnánk, hogy ha visszatérne, nem adóemelés, nyugdíjcsökkentés, közalkalmazotti létszámleépítés lenne ismét a követendő recept?

9. Bajnai nem Férfias. Az eddigi üzletemberi és politikai pályája egész biztos, hogy nem arról szól, hogy ő az az ember, aki kiáll magyarokért, megvédi a magyar emberek érdekeit, vállalja a konfliktusokat, ha kell a harcot a kitűzött célok érdekében. Maga mondta, ő nem politikus, a politikai riválisa se akar lenni senkinek. Akkor tulajdonképpen mit akar?

A ráadás:

10. Csak a Fidesz. Magyarországon 2010-ben a baloldal megbukott. Az azt megelőző nyolc év arról szólt, hogy a baloldal nem tudta sikeressé tenni az országot. Ma az ellenzéki összefogás gondolata mögött az egzisztenciájukat féltő értelmiségi elitcsoportok és a hitelességet tőlük remélő baloldali rendszererők kísérlete áll. Jelenleg ez az értelmiségi és politikai elit az Orbán-rendszer vesztese. Az ostromlott erőd minden torzulásával, az olykor az agresszivitás határait súroló stílusproblémáival, a minden kormányzatra jellemző érdekkonfliktusok teremtésével együtt is alkalmasabbnak tűnik a politikai cél, az ország sikerességének helyreállítására, mint a kudarcot előidézők és a rendszeren kívüliek által eddig felkínált alternatíva mutatja. A kormányerők ugyanis már túl vannak azokon a döntési helyzeteken és dilemmákon, amelyek még a közös platformot kereső ellenzék előtt állnak. Nem kell kényszerű kompromisszumokba bocsátkozniuk annak érdekében, hogy cselekvőképessé tegyék magukat. Az egyetlen politikai erő, amely abban a helyzetben van, hogy ahhoz, hogy sikeres legyen, nem önmagával kell foglalkoznia előbb, hanem az országgal és az emberekkel. Ezt hívják a kormányzóképesség feltételének. Az eredményességét pedig mi mutathatná meg jobban, mint hogy a konszolidáció győztesei többen lesznek-e majd azoknál, akik az új renddel veszítenek? 

A férfi

„Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, /
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
/ Körülöleltem csípőjén a földet,
/ és azt hittem: odaadta magát.”

A nő

„Fölém hajolt, mint sűrű felhő.
/ Villódzott, míg a számra lelt.
/ Forró keze bőrömre simult,
/ és azt hittem, hogy megölelt.”

(Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő)

Van egy nő.

Ha nincs, akkor szembeötlően hiányzik.

Hogy a következetesség jegyében a Pallas Nagylexikon meghatározásánál maradjunk, míg a Férfiasság megveti a halált, dacol a fájdalommal, keresi a veszélyt, s mint ilyen könnyen egyoldalúvá válik és keménybe, zordba csap át, addig ennek ellentéte az asszonyiasság, amely a lágy érzelmek túlkapásaiban, állhatatlanságban, szeszélyességben, élvvadászatban nyilatkozik meg.

A kérdés szempontjából nincs különösebb jelentősége, hogy téved-e a lexikon, vagy hogy igaza van-e az egyik költőnek („A nő: tetől talpig élet/A férfi nagyképű kísértet” – Weörös Sándor: A nő), vagy a másiknak („A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet, / de titkuk volt. Másféle emberek?” – Szabó Lőrinc: Nők titka), vagy még akár az is elképzelhető, hogy a Nőiesség a gonoszság egy speciális nemével magyarázható, olyan valamivel, amire csak a nők képesek (erről szól Lars von Trier Antikrisztusa), annyi azonban világosan látszik, hogy nincs Férfiasság Nőiesség nélkül.

A Nőiesség a Férfiasság mércéjéül szolgál, értékeli képességeit és tudatában van határainak. Mert a Férfiasság csak a mértékletesség jelenlétében mutathatja meg igazi arcát. Mint ahogy az előző bejegyzés is illusztrálja, a magára hagyott Férfiasság csúnya, nyers és otromba.

Ugyanakkor a politikában a Férfiasság az első emberek kérdésével hozható kapcsolatba, legalábbis erről szól a nyugat politikai gondolkodásának egy meghatározó hagyománya, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Plutarkhosz, Machiavelli vagy Strauss egyik legjelentősebb kortárs tanítványa, Harvey C. Mansfield, aki külön könyvet szentelt a kérdésnek (Manliness). Ez utóbbi fő problémája, hogy vajon a modern társadalmak elnőiesedése, azaz a demokratikus eljárások uralma, a racionális kontroll logikája és formanyelve hagy-e még teret egyáltalán a Férfiasság számára? Az előző bejegyzés éppen ezért formájában és nyelvében is radikálisan szakítani akart a racionális kontroll előírásával, hogy dramaturgiailag törjön utat a Férfiasságnak.

Végső soron tehát nem formai, hanem tartalmi kérdések vitájáról lenne szó: az egész GFG blog voltaképpen azt állítja, hogy a politizálás csaknem és kizárólag az első emberek szabadsága, és a politika valahol ott kezdődik, ahol a Férfiasság színre lép. A politikának ezt a természetét még a modern, a formális eljárások uralmát hírdető demokráciák sem tudják érvényteleníteni.

Ugyan ideje és helye van a Férfiasságnak (a válságban is cselekvőképes politikus), nincs rá szükség mindig és mindenütt (elméletileg felfüggeszthetők a politikai problémák, ekkor azonban mindent elural a „sivatag”), vannak olyan politikusok, akikből hiányzik a Férfiasság (még rájuk is érvényes azonban a megfelelő ember a megfelelő időben elve), de a politika lényegében és végső soron konfliktus. A konfliktusok sikeres megvívásához szükséges erőt azonban mérsékelni kell, hogy a Férfiasság ne látszódjék agresszivitásnak.

Ebből a szempontból nézve a „nők a politikában” kérdése egész biztos, hogy nem kvótakérdés. Egy nő akkor fogja megmutatni a Nőiességet a politikában, ha nőies eszközöket választ, mert ha férfiasakhoz nyúl, Férfiassá fog válni, és nem mérsékelni fogja az erőt, hanem még nyersebbé teszi azt.

Van olyan birodalma a politikának, amely csak a női hadviselés eszközeivel uralható.

Az a megfogalmazás, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, ha a szó szoros értelmében vesszük a kijelentést, térérzékelésünk összezavarodását eredményezi. A „mögött” pontos megértésére lenne szükségünk ugyanis ahhoz, hogy a maga helyi értékén értsük meg a Nőiességet a politikában. Ez viszont további súlyos kérdésekhez vezet, amelyek éppúgy kicsúszni látszanak a racionális elemzés hálójából, mint a Férfiasság megragadására irányuló bármely kísérlet. Olyanokhoz, mint hogy:

Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a régi görögök egy férfit (Arészt) tiszteltek az erőszakos harc, egy nőt (Athénét) a stratégiai hadviselés isteneként? 

Hol kezdődik a nyilvános és hol a rejtett?

És végső soron, ki vezeti a vezetőket? 

„...mert előttem nincs múlt, utánam pedig már nem lesz szükség jövőre, mert nem lesz jövő, mivel az én létemet nem az idő méri, mert ami az egyik pillanatban még nincs itt, a másikban pedig már ott van, az időtlen – ez vagyok én, ez leszek én, aki egyszer csak ott leszek, közvetlenül előttetek, és bizony közvetlenül előtted, igen, ott leszek egyszercsak a semmiből, felágaskodom...”

(Krasznahorkai László – Max Neumann: Állatvanbent)

Van egy ambíció, ágaskodik, áll mint a cövek, sőt, ki akar törni, a fenséges egy alfaja vagy alfahímje, az erőt, bátorságot, érett gondolkodást, higgadt megfontolást, a cselekvési hajlam és tehetség túlnyomását jelzi, legalábbis a Pallas Nagylexikona szerint, akkor lép a színre, ha ki kell állni önmagunkért, ha meg kell védeni érdekeinket, ha nem engedhetjük meg, hogy eltántorítsanak minket a magunk által választott úttól, ha állhatatosságra van szükség, a jelentés határozott érvényesítése, amikor maga a jelentés forog kockán, az erősek döntése önmagukról és másokról, ha éppen a döntéshez szükséges erő hiányzik, a rend helyreállítása, amikor az felborul, az utolsó mentsvár, mielőtt rezignációba esnénk, a dolgok megfordításának képessége, mielőtt imához fognánk, mert az emberi természetben a legelső és legfőbb törvény az, hogy a megmentést igénylők azt fogadják el vezérül, aki meg tudja menteni őket, mint ahogy a hajón utazók is, mikor derült az idő, vagy a hajó kikötőben horgonyoz, arcátlanul és fennhéjázóan bánnak a kormányossal, de ha kitör a vad vihar, ráfüggesztik a tekintetüket, és csak benne reménykednek, a Férfiasságban, mert a magabiztosság és a thymos élteti, amely éppúgy magában foglalhatja a jogos felháborodást a gonosz ellen, ahogy maga is válhat nemes és széttörő haraggá, és ezért van benne valami nyugtalanító, minthogy az egyedüli lehetséges kifejezés az állatok dühére, ezen túl illik még az Isten haragjára, meg az ördögire, meg az emberire, hiszen vannak dolgok, amelyektől kötelesség félni, ilyen a gyalázat, aki ettől fél az tisztességes ember, de még az ilyen ember is fél a haláltól, és csak azért nevezhetjük bátornak, mert a háborúban képes szembenézni a halállal, annak érdekében, hogy vigyázzon másokra, és ezért, amikor a lakedaimóniak hatalmas sereggel támadtak a thébaiaik ellen, és a csatára készülő Pelopidaszt felesége könnyek közt kísérte ki, arra kérve, hogy vigyázzon magára, akkor Pelopidasz csak ennyit mondott: kedves feleségem, ilyesmire a közembereket kell figyelmeztetned, az állam vezetőit arra intsd, hogy másokra vigyázzanak, ezért mégse járja, ha olyan emberekre akarnánk bízni a vezetés kérdését, akik kijelentik, hogy ők nem akarnak politizálni, meg inkább kevés oroszlánra és sok nyúlra van szükségük, és egy év múlva úgyse lesznek politikai vetélytársai senkinek, hiszen ha baj van, eltűnnek, és csak lebegtetik, hogy majd visszatérnek, de addig is csak táplálják és tüzelik a kishitűséget meg a reménytelenséget, mert nem a válság az ellenfél, hanem a kishitűség és reménytelenség, mert az igazságtalanság, a méltánytalan bánásmód mindig felébreszti a szunnyadó Férfiasságot, a Nyugat rejtett erőforrását, amely mindig is benne rejlett a Nyugat lényegét meghatározó dramaturgiában, az önmeghatározás magabiztosságában, erővel ugyanis erőt kell szembeszegezni, mert ez is egy európai álláspont, ugyanakkor az önkorlátozás is az, a sajátjaiért kiálló erős vezető az övéi megvédése érdekében kész bárkivel tágyalni, megegyezni, még hajlandó elmenni az oroszlán barlangjába is, hiszen rettentő az oroszlán odva, ha elhagyatott is, de egyet nem hajlandó, feladni céljait, ő a megfelelő ember a megfelelő időben, akinek ki kell állnia magáért és az övéiért, azokért, akik nemcsak csontos öklöt látnak benne, hanem olyan valakit, aki egy közülünk, mert ha megszólal, az emberek nyelvén beszél, és amit mond, azt bárki folytathatná, de mégis jobb, ha ő beszél, mert szóval és tettel olyan teret teremt, amiben megidéződik az egyirányba tartó politikai közösség.

Aki erre képes, azt a politika nyelvén úgy hívják: az első ember.

„A kurva anyukat. Sem pókerezni, sem rakaszolni nem tudnak.”

(Hajnóczy Péter: A rakaszolás)

Van egy trezor.

Úgy hívják, hogy IMF.

Mindig ugyanúgy nyílik. 

A pénzkihelyezésnek a válságban is ugyanazok a feltételei, mint korábban.

Mindegy, hogy Görögországról, Írországról, Romániáról vagy Portugáliáról van szó. A legfontosabb, hogy a bankokat kell megmenteni, azokat kell elsősorban konszolidálni, ezt pedig csak úgy lehet, ha nem a bankoktól, hanem az emberektől vesszük el a pénzt. A receptek jól ismertek: áfa-emelés, nyugdíjak befagyasztása, adóemelés, az alacsony jövedelműek adómentességének megkurtítása, létszámleépítés a közszférában, a társadalombiztosítási járulék megemelése, bérbefagyasztás, ingatlanadó.

Mindig ugyanúgy nyílik, meg mégsem.

Fehéroroszország készenléti hitelkeretét az elismerés jeleként később megemelték, pedig a demokratikus elvek bizonyítottan sérültek. Ukrajna komoly mértékű hitelkeretet kapott, miközben Julia Timosenkot koncepciós perbe fogták.  Mexikó szinte feltételek nélkül jutott kölcsönhöz. De szintén trezorkulcshoz jutott Pakisztán, ahol a fegyverkezési program, illetve a terorrizmus támogatása sok kérdőjelet vet fel. Az afrikai országokat megkülönböztetés nélkül kezelték, eltekintve a speciális sajátosságoktól, az eredmény: az állam leépülése, a helyi hadurak pozícióba kerülése. Általánosságban meg az is igaz, hogy az EU-tagországok kedvezőbb feltételekkel kaphatnak hitelt. Velünk magyarokkal, mégis pókereznek, meg rakaszolnak.

Mert ezek ilyenek.

A trezorkulcs korábbi őrzőjét, Dominique Strauss-Kahnt először szexuális zaklatással vádolják meg, majd egy francia vállalkozó azért nyújt be keresetet az IMF korábbi vezére ellen, mert állítása szerint a Valutaalap illetékesei meghamisították azokat az írásos anyagokat, amelyek alapját képezték a Kongói Köztársaság részleges adósságelengedésének, s ezért a vállalkozót komoly anyagi kár érte. A trezorkulcs mai őrzője,  Christine Lagarde ellen szintén eljárást kezdeményeztek, a vád: hatalommal való visszaélés, okirathamisítás, csalás. Peter Doyle, a trezor veterán közgazdásza aztán felmondó levelében arról beszél, hogy szégyelli, hogy valaha is az IMF-hez tartozott. A nemzetközi szervezet ugyanis a globális és euróválság kirobbanásával kapcsolatos információkat hallgatott el, nem kezelte megfelelően a válságot, tehát inkompetens, a szervezeten belüli vezetők megválasztása pedig a korrupció melegágya. 

Akik ilyenek, azok így is tárgyalnak.

Miért gondoljuk, hogy az IMF nyilvános állásfoglalásai az „objektív igazság” dokumentumai? Miért elképzelhetetlen, hogy az írásos elvárások mellett, amelyek mindig kellően homályosak, nem élnek a szóbeli nyomásgyakorlás eszközeivel? Miért gondoljuk, hogy nem véletlenül nem írják le, amit igazán akarnak? Miért gondoljuk, hogy a negyedéves felülvizsgálati rendszer nem újabb és újabb követelések megfogalmazásáról szól? Miért gondoljuk, hogy nem a magyar kormány, hanem az IMF húzza az időt, mert például bele akar szólni olyan kérdésekbe is, hogy ki legyen az új jegybankelnök?

Az Orbán-kormány viszont azt mondja, hogy a megállapodásért cserébe nem fogja feladni céljait: a munkahelyteremtést, a kiterjesztett közteherviselést, az állam hatékonyabbá tételét, a megszorító politika elutasítását. Ez a pozíció szembenáll az IMF hagyományos diktátumaival, de Magyarország nincs egyedül.

Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök szerint Spanyolországnak nem kell az IMF, mert nem akarnak Görögország és Portugália sorsára jutni. Rajoy tudja miről beszél, hiszen látja, hogy mi történik a szomszédban, a portugáloknál. De még a szocialisták se minden országban egyformák. Pierre Moscovici francia gazdasági miniszter szerint az államadósság megfojtja a gazdaságot, a nemzeti szuverenitás és függetlenség ellensége, leküzdése nélkül elképzelhetetlen a növekedés. A hiánycélt tartani kell, de hogy milyen eszközökkel (például tranzakciós adó), az a franciák dolga. Az eredmények, és nem az eszközök alapján kell megítélni Franciaországot.

Vannak viszont, akik nem így gondolják.

Magyarországon is van IMF-párt. 2008-ban a szocialisták önként vállalták az IMF-diktátumait, s kétségünk se legyen, ma is ezt tennék.

Mert ezek ilyenek. Akik pedig ilyenek, azok nem változnak.

Az IMF-MSZP módszer, vagyis a megszorító politika ugyanakkor éppen ellentétes hatást eredményez, mint amit alkalmazásával szeretnének elérni. A nemzetközi tapasztalatok, de a 2008-as MSZP-IMF megállapodás is arról szól, hogy ha életbe lépnek az IMF-diktátumok, az államadósság tovább nő és a hiánycélt sem sikerül tartani. A recesszió következtében csökkennek az adóbevételek. Nő a segélyből élők száma. A segélyezésre így még több pénz kell fordítani.

A hagyományos IMF-megállapodások és megszorító politikák ideje véget ért. Maga az IMF került válságba, már pókerezni és rakaszolni se tudnak.

Mindebből pedig az következik, hogy nem a magyar kormánynak, hanem az IMF-nek kell változtatnia politikáján, ha pénzt akar adni Magyarországnak.

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
 / de hetyke elmebajsza áll, /
 láttam egy szónok ordibál: /
 csak keze van, mit égbe lökhet, / 
mert bár a múlt merő öröklet, / 
miért, hogy sorsa íly fatál, / 
s csörgőként rázva csontos öklet,
 / azt hiszi, megdeterminál?”

(Parti Nagy Lajos: Szívlapát)

„...melyik út megyen itt Budára?’”

(Arany János: Toldi, első ének)

Nincs ma egy, a liberális jelzőt önmeghatározásként is felvállaló, komolyan vehető liberális párt Magyarországon.

A kérdés: mikor lesz?

Az előző fejtegetés azzal zárult, hogy mindaddig, amíg a liberális közmegegyezés mintegy láthatatlan hatalomként képes meghatározni a kimondható és kimondhatatlan kérdések körét, vagyis, amíg ez a közmegegyezés uralkodik Magyarországon, addig igazából nincs is égető szükség egy önálló liberális párt létrehozására.

Csakhogy meghasadnak az evidenciák, repedezik a közmegegyezés.

Mert nemcsak arról van szó, hogy egy politikai és kulturális elit járatódott le, hanem, hogy ennek az elitnek a politikai teljesítménye sikertelenné tette az országot. Nem az a helyzet, hogy példának okáért a liberális kulturális elit elfelejtett volna jó verseket vagy regényeket írni, vagy a liberális szellemi forrásokból táplálkozó kulturális alkotások értéke hirtelen lehanyatlott volna (bár nehéz ez utóbbit megítélni), hanem, hogy ez a kulturális elit elköteleződött egy olyan politika igazságai mellett, amely kudarcba vitte az országot. Mivel azonban saját kudarcát nem ismeri el, ezért egyre türelmetlenebb, hangosabb, indulatosabb. 

Ezért van az, hogy hiába kiáltják el magukat Fegyverneken vagy Törökszentmiklóson, hogy hé, magyarok tegyetek már valamit, könnyen lehet, hogy szívlapát lesz a köszönet.

Vagy épp vendégoldal, amely az új közmegegyezés felé mutat.

Mert meginogtak a régi térkép evidenciának tekintett tájékozódási pontjai, hogy ami nem liberális, az fasiszta, és mert már formálódnak az új igazságok. Ilyenek: minden kérdésre a nemzeti érdek nézőpontjából kell tekinteni. Szakítani kell azzal a felfogással, hogy Magyarország erőtlen és gyenge, ezért jobb, ha csak alkalmazkodik. Van mozgástér, lehet politikai lépéseket tenni annak érdekében, hogy magunk döntsünk a sorsunkról. Érdemes kiállni az igazságainkért, mert más nem fog kiállni értünk. Nemcsak Brüsszel, de Fegyvernek is számít. Nem hagyjuk magunkat eltéríteni a céljainktól, rajtunk nem fog a lebeszélés kultúrája.

Ez egy olyan formálódó közmegegyezés, amit elég nehéz elutasítani.

Mégis, ez az egyenesderekúság és magabírás sokaknak nem tetszik.

Nem tetszik a hazai liberálisoknak, és nem tetszik nyugati elvbarátaiknak. Azért kiabálnak, hogy túlordítsák a formálódó közmegegyezésen a régi igazságaikat. De az igazság hangja nem a leghangosabban kiabálóké. Lehet, hogy aki torkaszakadtából ordít, az csak fél. A magyar liberálisok nyugati barátai attól, hogy ragadós lesz a magyar példa, s hirtelen jónéhányan, a románok, csehek, szlovákok, de ki tudhatja, a spanyolok, portugálok és még kik kezdhetnek el saját nyelvükön misézni. A magyar liberálisok meg attól, hogy elveszítik monopóliumokat az igazságra.

Ezért egyre türelmetlenebbek, hangosabbak és indulatosabbak, ezért kezdenek egyre-másra aláírásgyűjtésbe, s írogatnak hol meséket, hol kiáltványokat.

Egy szó, mint száz: az új közmegegyezés megszilárdulása lesz az, ami életre hívhat egy új liberális pártot.

Ekkor azonban a liberalizmus egy pillanat alatt el is veszíti eddigi versenyelőnyét, azt a képességét, hogy rejtve tudta tartani hatalmát, mintegy láthatatlanul gyakorolva a közmegegyezést. Az új liberális párt létrejötte ugyanakkor nemcsak a látható és a láthatatlan birodalma között okoz majd hasadást, de magán a liberális táboron belül is. Egyfelől nem világos ugyanis, hogy a huszonegyedik századi emberjogi liberalizmus képes lesz-e Magyarországon meghatározó pártot csinálni. A politikai táborképzéshez, a mozgósításhoz, a támogatás megszerzéséhez, az emberek maguk mögé állításához ugyanis nem dühödt száj kell, hanem még a liberálisoknak is „csontos ököl”, vagyis erő és hatalom.

Másfelől a nemzeti liberálisoknak már van pártjuk, úgy hívják, hogy: Fidesz.  

„Ellenfél kell minden komoly dologhoz: / aktushoz is, meg háborúhoz is”

(Nádasdy Ádám: Oberon uralkodik)

Van min gondolkodni.

A liberális kérdés ilyen.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a liberalizmus elkárhozását jelző vészharangok kongása ellenére a liberalizmus mégis él és virul?

Kézenfekvő válasz lehet erre, hogy létezik egy liberális közmegegyezés, amit nem lehet megkerülni. De mit is értsünk liberális közmegegyezés alatt?

Mert attól, hogy valami „liberális”, meg „közmegegyezés”, attól még nem feltétlenül magától értetődő, azaz érvekre van szükség igazolásához.

Kevésbé tűnik problematikusnak, hogy vannak intézmények, meg eszközök, amelyek benne foglaltatnak, illetve amelyek kívül rekednek ezen a közmegyezésen (fékek és egyensúlyok rendszere, illetve a halálbüntetés bevezetésének megkísértése).

Sokkal erősebb érvekre van azonban szükség, ha úgy érezzük ez a liberális közmegegyezés a gondolatainkat akarja meghatározni, kérdéstilalom alá vetve problémákat és ügyeket, a kizárás és szalonképtelennek minősítés által kényszerítve ki az egyetértést.

A közmegegyezés létét mi sem demonstrálja plasztikusabban, mint hogy a liberálisok és a liberalizmus minden meghatározó pártban felüti a fejét. Vagy másképpen: sehol sem látható, mégis valójában mindenütt ott van.

A szocialista pártot maga a liberalizmus ejtette csapdába, éppen a liberális tematika által kilátástalanná téve helyzetét. A szocialista párt legfontosabb témái ma a fasizmus-probléma, a kulturális-tematika, ami megint csak fasizmus-kérdésbe torkollik, és az életforma választás kérdésének szabadsága, ezek kivétel nélkül mind a liberalizmus témái.

Természetesen a Fideszben is van liberális irány: az intézmények és eljárások elsőbbségének hangsúlyozása, a kritikátlan nyugatpártiság, az individuális szabadság elsőbbsége ennek az iránynak a meghatározó hangsúlyai.

Az LMP identitásának egyik alapvető dimenzióját a liberális jelzőtől való megszabadulás szándéka adja, miközben éppen a politikához való viszonyuk, vagy jellegzetes döntéshozatali eljárásuk (24 órából 23-at azzal töltenek, hogy megállapodásra jussanak egy napirendi pont tekintetében) demonstrálja leginkább liberális karakterüket.

A Jobbik pedig ismét csak a liberalizmus fogságában vergődik: képtelen magát és témáit a liberalizmustól függetlenül meghatározni. A Jobbik maga a hús-vér antiliberalizmus.

Illusztráljunk.

Míg a liberalizmus az azonos neműek házasságát teszi ki a kirakatba, addig a Jobbik egy szándékosan antiliberális nyelven megfogalmazott kérdést: a cigánybűnözést, kiprovokálva egyszersmind ezzel a közmegegyezésen kívülre kerülést. Vegyük észre: a liberalizmus, amelynek szótárához az „emberiség”, az „emberi jogok” kifejezések tartoznak, és amely éppen a rasszok, nemek sb. közötti különbségtétel indokolatlan jellegét hangsúlyozza, témakijelölésével maga járul hozzá a különbségek fenntartások és az antiliberális tematika burjánzásához, ami ellen szükségképpen háborút kell folytatnia. A közmegegyezést ugyanis nem lehet ellenség nélkül fenntartani.

Vagy nézzünk egy másik példát.  A liberális közmegegyezés felől nézve az rendben van, ha „dugnak” a színpadon, az aktus művészi értéket képvisel, az viszont nincs rendben, ha "fasisztának" tartott nézetek jelennek meg ugyanazon a színen, ha Budapesten egy „fasiszta” színházban veszélyes nézeteket zenésítenek meg. A logika világosnak tűnik: szeretkezni jó dolog, a „fasiszta” nézetek meg rosszak. De mi van akkor, ha a színpadon egy templom díszletei között „dugnak”, a „fasiszta” nézetek pedig a kisszerűség, a közönségesség és a megvetés kontextusában kerülnek bemutatásra? A liberális, ha következetes akar lenni önmagához, akkor kénytelen eltekinteni a művészi megjelenítés, a befogadás kérdéseitől, hiszen a közmegegyezést nem lehet ellenség nélkül fenntartani.

A sor tetszés szerint tovább folytatható.

A lényeg azonban világosan látszik: a liberális közmegegyezésnek ellenségre van szükség ahhoz, hogy legitimálja saját megkérdőjelezhetetlenségét.

Mindehhez viszont nincs feltétlenül szüksége egy önálló liberális pártra.

A hiány mögött egy világos felismerés áll, amit egy alaposan végiggondolt polikai racionalitás kényszerített ki.      

Az SZDSZ összeborulása a szocialistákkal és kölcsönös hitelességvesztésük egy olyan politikai közhangulatot alakított ki Magyarországon, amelyben nem érdemes és talán még egy ideig nem is lesz önálló liberális párt létrehozásával kísérletezni.

De mi szükség is lenne rá, ha a liberális közmegegyezés mintegy láthatatlan hatalomként képes meghatározni a kimondható és kimondhatalan kérdések körét?

A liberálisok, miközben látszólag igyekeznek minden kérdést kivonni a politika fennhatósága alól, valójában minden kérdést (szexuális együttlét, privát szféra, kultúra stb.) átpolitizálnak. A liberálisok ugyanis megértették a politika alapvető természeti törvényét, hogy ellenfél kell minden komoly dologhoz: az aktushoz is, meg háborúhoz is, meg persze ahhoz, hogy fenn lehessen tartani a megkérdőjelezhetetlennek tekintett liberális közmegegyezést.   

Ezért uralkodik ma ez a közmegegyezés Magyarországon.