1. ~ partizán 2. ~ nem 2014-re készül

Példamondat: „A partizán ellen partizánként kell harcolni”

Van itt a baloldalon egy politikus. Pontosabban, egy politikus van a baloldalon, úgy hívják, hogy Gyurcsány Ferenc.

Meggondolatlanság lenne őrültségnek tartani, amit csinál. Sőt, mindaz, amit művel, politikailag nagyon is racionális, csak jól kell megválasztanunk a nézőpontot, hogy megértsük, mit miért is tesz.

Egész biztos, hogy nem a kormányzóképesség a megfelelő nézőpont.

A DK 16 pontja nem arra van, hogy kormányzati pozícióból megvalósítsák (gondoljunk csak a Vatikáni Szerződés felrúgásának diplomáciai következményeire). Sokkal inkább az Orbán-kormánnyal szembeni indulatok és düh becsatornázása a célja. Melléktermékként ma Magyarországon valószínűleg létezik is olyan választói csoport, amely a pontok metszetének címzettje lehet. Hogy ez elég lehet-e a parlamenti küszöb megugrásához, azt ma még nem tudni, de hogy ez a cél és nem az ellenzéki egység, az egészen nyílvánvalónak tűnik. Gyurcsány valóságos ellenfele nem is az Orbán-rezsim, hanem a baloldali ellenzék különböző reguláris alakulatai. Gyurcsány nem is Orbánnak, hanem a baloldali „szövetségeseinek” adott december 10-ig moratóriumot, mondván, „muszáj egymás szemébe nézni és egyenesen beszélni, ezért aztán üljünk le és nézzünk meg, hogy ki is akar széleskörű ellenzéki összefogást. Várjuk a választ december 10-ig”.

A moratórium valójában hadüzenet, az utóbbi pedig egyben mindig ellenséggé nyilvánítás is.

Gyurcsány a baloldalon találja meg a maga ellenségeit. Ott kell megtisztítania a terepet, ha nem akar lemondani politikai ambícióiról. S nyílvánvalóan nem akar. Gyurcsány azonban nem 2014-re készül, ezért a kormányzás logikájától különböző nézőpontot kell választanunk, hogy értelmet adjunk mozgásának.

Gyurcsány mozgását tétnélküliség, a kormányra kerülés lehetőségével való nem számolás és ebből adódóan a kormányzati  felelősség hiánya jellemzi. Az általa követett harcmodor a mozgékonyságról, gyorsaságról, szélsőséges eszközök mérlegelés nélküli használatáról, felfokozott mobilitásról, a szabályok áthágásáról és semmibe vételéről szól.

Mert így harcol egy partizán.

A partizán irregularitásának erejét ugyanakkor az általa megkérdőjelezett reguláris ereje és jelentősége határozza meg. Gyurcsány éppen azért emelkedik ki a baloldalon, mert a reguláris sereg (baloldali összefogás) szétesett, gyenge, és hiján van a politikai képességeknek.

Itt mutatkozik meg az irreguláris fölénye a gyengén szervezett reguláris felett.

A partizán ugyanis lényegileg politikai karakter: a hadviselés szabályait nem tisztelő harcmodor, az aktív harcos felfokozott mobilitása és a politikai elkötelezettség szélsőséges intenzitása jellemzi. Mondja mindezt Carl Schmitt, aki a partizán elméletéről szóló előadásait a politikai fogalmához szánt közbevetett megjegyzésnek szánta és a partizán meghatározó vonásának az ellenségeskedés motívumát jelölte meg. 

Gyurcsány ellenségeskedése azonban nem a kormányerők, hanem a baloldali reguláris csapatok ellen irányul. Eddigi mozgásai sem a jobboldalnak okoztak károkat. Az általa felrobbantott repeszbombák (az MSZP pártpénzeiről tett kijelentése, az egységes ellenzéki összefogás szimbólumának szánt és egyébként általa kezdeményezett október 23-i rendezvényen elmondott beszéde, a bajai videóügy DK-s érintettsége, Bajnai politikusi képességeire tett megjegyzései, a december 10-i moratórium stb.) mind a baloldali reguláris seregek egységét és erejét rombolta.

A baloldal reguláris seregei tanácstalannak tűnnek. Talán még nem értették meg eddig, hogy a „partizán ellen partizánként kell harcolni”, s hogy ebben a harcban a jobboldalnak nincs feladata.

Ez ugyanis a baloldal polgárháborúja. 

Van itt egy interjú.

Egy interjú a HVG-ben.

Egy GFG-interjú a HVG-ben.

Egy GFG-interjú a HVG-ben Krasznahorkairól, a szervilizmusról, a nagyvonalúságról és a férfiasságról.

„Teljes szereptévesztésben van a baloldali és liberális értelmiség, amikor függetlennek gondolja magát, és a partvonalról kiabál be "felelőtlenül" a politikusoknak, akiket egyébként mélységesen lenéz - állítja a kormánynak is dolgozó Századvég stratégiai igazgatója, aki szerint egy politikai elemző sokkal inkább politikus, mint értelmiségi. G. Fodor Gábor - többek között a "férfiasságról", a kormány "nagyvonalúságáról" szóló - blogjával egy év alatt többször kiverte a biztosítékot a baloldalon, ezért az indítékairól, a jobboldalhoz való viszonyáról kérdeztük, így az "áll mint a cövek" témakör is előkerült. Interjú.”

http://hvg.hu/itthon/20131125_Szazadveg_G_Fodor_ertelmiseg_interju

AZ ORDINÁRIUS BESZÉDE

Az Ordinárius előkerült és beszédet mond.

Havazik.

„Van Gonosz, kedves testvéreim! Ég a pokol. A sötétség ránk szakadt. Lovaink zokognak. Az angyalok látják ezt és értik.

Ne féljetek! A győzelemé az igazság. Nincs menekvés. Örökkévalót csak örökkévalóval, kedves testvéreim.

Ne sírjatok! Köztünk és egy bogár közt, egy bogár és egy folyó közt, egy folyó és egy kiáltás közt, mely átível fölötte, semmiféle különbség sincsen. Minden üresen és értelmetlenül működik, kedves testvéreim.

Ne szánjátok! Azt sem érdemli meg, hogy elfelejtsétek a nevét. Nem visz magával semmit. A halál után nincsen semmi. Szeretett testvéreim!  Csak egy nagy sötét. Egy nagy villanyoltás. Aztán lekapcsolják még ezt a sötétet is. Nincs értelme semminek, kedves egybegyűltek.

Ne könyörögjetek! Nem támad fel. Véget ért a hetedik nap. A bibliai időknek vége. Ezt a világot méretezték ránk. Én és én ki akarunk törni belőle.

Ne fohászkodjatok! Nem tudunk semmit. A teremtés végtelenül bonyolult. Mi meg végtelen egyszerűek vagyunk. Az Isten szerelmére.

Ne bánjátok! Irgalmatlanul nagy teher vár ránk. Újra kell gondolni viszonyunkat az eszétikumhoz, a történelemhez, a szerelemhez, a napfelkeltéhez. Én és én lehet, hogy beleroppanunk.

Ne forduljatok vissza! A várost már elfújta a szél. Mindenhol sötét. Sár és sötét. Nincs hová mennünk.

Ne üvöltsetek! Üvöltés van a föld alatt. A sötétben, a sárban, a föld alatt tátott szájjal üvöltenek a gyökérlábúak, a csillósok, a kerekesférgek, a medveállatkák, az atkák, a giliszták, a csigák, az ászkák, a lárvák, a sárkányok és az emberek.

Ne mozduljatok! Már régen ránk omlott a sír. Tátott szájunk teli van földdel. Csak ez a sűrű, nehéz föld mindenütt. Csak a sötétség. Csak egy szó. Ezt a szót kerestétek egész életeteken át.

Szeretett testvéreim!

Ne tartsátok vissza!: KÉRLEK.”

A havazás eláll.

Az emberek hazamennek. 

? »»» ?

A kocsma eldugott sarkában ülsz, már egy ideje figyellek.

Már azt sem tudom, hogy ki vagyok.

Talán Mastemann-nak hívnak, ijesztően világoskék, mozdulatlan szemeimmel nézlek, zseniális, elvetemült, dicső és alávaló vagyok, a kurvák megvesznek értem, egyenesen kifordulnak önmagukból, könyörögnek nekem, hogy csak velük menjek el, egész éjjel és tetőtől talpig mindent akarnak tőlem, puszta közelségem is maga a kéj számukra, meg gyűlölet és félelem, ezt váltom ki az emberekből, a levegő is súlyos tőlem, arcbőröm lyukacsos, hatalmas orrom van és hegyes állam, finom, hosszú, elegáns ujjaimmal mutatok feléd.

Talán Irimiás vagyok, kiismerhetetlen arcomról semmit sem olvashatsz le, én vagyok az egyetlen, aki képes arra, hogy összetartsa mindazt, ami a kezetekben szétesne, nem tartozom közzétek, én vagyok a reménytelen helyzetek és reménytelen emberek pásztora, egykomád, mestered, megmentőd, sírba taszítód, gyilkosod, nem vagyok megkeresztelve, mert tudták, úgyse javítana a helyzeten, előlem úgysem tudnál megszökni.

Talán Herman vagyok, a vadőr, arra készültem, hogy visszaállítom a hiányzó rendet, de magam fogtam a teljes szétzilálásához, meg akartam állítani ezt a fenyegető omlást, de rájöttem, hogy mindannak, ami körülvesz, pontosan azonos súlya van, az ellenállás reménytelen, ellenállásod reménytelen.

Talán Pálnik vagyok, Eszter úr vagyok, Valuska vagyok, csupán egy keserű és nyugodt ember, nem hiszem, hogy a világnak bármiféle varázsa is lenne, mert se isten, se pokol, hiszen azon kívül, ami van, nem lehet hivatkozni még valamire, ezért bár a világ természetes állapota zűrzavar, és a háborús emberek törvényein kívül nincs más erő, ám ugyanakkor és mégis újra kell kezdenem az egyszerű mozdulatok és a látszólag semmitmondó cselekedetek begyakorlását, mindenféle kérdésfeltevés, kínzó belefelejtkezés s értelmük örökös felhánytorgatása nélkül kijönni és bejönni egy ajtón, miközben csak kijövök és bejövök egy ajtón, járkálás közben kizárólag járkálni, felemelni ezt a borospoharat, jóízűen kihörpinteni, visszatenni a helyére, majd átülni hozzád, miközben csak átülök hozzád.

Talán Korim György vagyok, gyűrött, koszos kabátba rejtem heges sebbel éktelenkedő jobbkezem, nem azért jöttem, hogy új életet kezdjek, a régit szeretném befejezni, semmi mással nem tudok mit kezdeni, csak a szerencsétlenekkel, a bukottakkal, a kitaszítottakkal, elemi idegenkedés van bennem a győztesekkel szemben, do you understand?

Talán Genji herceg unokája vagyok, állandó keresésben vagyok, amit keresek, ez az egész teljeséggel reménytelen, egy kilátástalan vállalkozás, bár kétségtelenül léteznie kell, kétségtelenül el van rejtve, de ha megtalálom, el fogom érni az egyszerűséget, a tovább már nem egyszerűsíthetőt, de jól kell figyelnem, nem mulaszthatom el, mert amit keresek, senki sem láthatja kétszer, segítened kell nekem.

Talán egy harmincméteres bálna vagyok, hírnök és üzenet egy óriási testben, átérek Hawaiitól Békéscsabáig, átérek száz galaxist, nagyobb vagyok mindennél, aminek mérete van, a megértés nullpontja vagyok, a lényeges dolgok felé rajtam, a szomorúságon keresztül vezet az út, hiába ülnél egymagadban, közötted és közöttem már semmiféle távolság sincs, mérhetetetlen mélységű évek óta vándorlok, túl nagy vagyok, túl erős vagyok, egyedül vagyok, ki akarok törni.

Talán én vagyok a Herceg, úgy nézek ki mint egy torzszülött, alig nyomok tíz kilót, madárszerű hangom van, csiripelek, ölben hoznak és visznek, a dolgok árnyékaiból születtem meg, ahol a tapintható világ szabályai már nem érvényesek, valami szabad és feneketlen gátlástalanság van bennem, magnetikus erővel és pusztító hívekkel bírok, általam minden dolog rom lesz, mert a megépítkezésben minden dolog csak félig van meg, a romban viszont minden építkezés benne van, minden dolog már teljesen egész, és az egész teljesen rom, csak én látom az egészet, mert az egész nincsen, ezért minden dologban csalódás van, te sem érthetsz meg engem.

Talán én vagyok Krasznahorkai László, mindig ugyanarról írok, nem érthettek meg, ne kövessetek.

Már nem tudom ki vagyok, talán a mestered vagyok, talán a mesterem vagy, életed irgalmatlan sebésze vagyok, életem irgalmatlan sebésze vagy, én gyógyítalak ki téged, te gyógyítasz ki engem, megmutatom neked a dolgok igazi arculatát, megmutatod nekem a dolgok igazi arculatát, szürke posztókabát van rajtam, sűrű borostám van és forradás az arcomon, kísértetiesen hideg vagyok, az ég nincsen már a helyén, leszakadt a sötétség, az egész világon sötét van, átkarollak, válladra teszem a kezem, szorosan foglak, most már melletted ülök.

Nem kell félni, most velem jössz.

Nem engedlek el többé.

C »»» D

Nem hagy nyugodni.

Azt mondja, a mennyország szomorú.

Mintha kezdeném érteni, azt hiszem kezdem érteni, hogy születik egy gyilkos, persze, korántsem biztos, hogy én kezdem érteni, az egyes szám első személy használata ugyanis nem azt jelenti, hogy én, lehet, hogy mindezt ő csinálja velem, lehet, hogy én csak hagyom, mert van benne valami végtelen szomorúság, ugyanakkor a szívósság és kitartás olyan kérlelhetetlen elszántságával ütközik neki a dolgok kétségbe vont rendjének, mintha úgy akarná azokat megváltoztatni, hogy helyre álljon eredendő szerkezetük, távolságot kellene tartanom, tíz métert, 107 lépést, százötven évet, nyolc lépcsőfoknyi, nyolc és fél pohárnyi, két kilónyi, hatvannégy levélnyi távolságot, tíz a százhuszadikon plusz egyre lenni tőle, vagy a leírható összes kilences szám segítségét hívni, mert magával fog ragadni, le fog húzni a mélybe, fel fogjuk tenni „a” kérdéseket, én és én, utána már nem lehet visszajönni sehová sem, mert „hiába” nyitunk egy rést, a Kivezető Utat a háború és háború világából, „hiába” szöknénk el egészen Schaffhausenig, ha háború és háború van mindenhol, őbenne is, bennem is és a fejünk fáj, nehéz és le akar szakadni a nyakunkról,  „hiába” deszkázzuk be, én és én, belülről ablakainkat, hiszen kintről kell azt csinálni, nem belülről kifelé, így nem véd az meg minket semmitől sem, csak magunkat zárjuk be, de „hiába”, ha mindannak, ami klasszikus, nyoma vész, „hiába” védi azt északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó, ha mégsem bírja ki az időt, telik, de nem múlik, „hiába” van két óránk, ha mindkettő meglehetősen pontatlanul méri az időt, az egyik túlságosan késik, másik meg nem is az időt, hanem a kiszolgáltatottság örökkévalóságát méri, s ahhoz nekünk csak annyi közünk van, mint gallynak az esőhöz, „hiába” keressük az egészet, mert a részletek összeesküdnek és minden tér szűk nekünk, „hiába” keressük, én és én, az Istent, a tér kitüntetett pontját, mert sehol, de különösen Quangzhouban nem lelhetjük fel soha, „hiába” akarnánk, én és én, bevezetni egy új metafizikát a dolgok ördögi elrendezése ellen, ha egyszer tehetetlenek vagyunk a világ sebességével szemben és a metafizikát egyébként sem lehet bevezetni, különösen nekünk nem, magyaroknak, akik már egy ideje elvesztettük érdeklődésünket a kis tettekre berendezett világ iránt, és elvesztünk, degenerálódtunk, kipusztultunk, mi, magyarok, az Eszternék országa, urunk vesztett szolgák, akik nem tudunk meglenni büszkeség, méltóság és bátorság nélkül, még akkor se, ha tompa agyunk mélyén érezzük, hogy mindezek nem belőlünk fakadnak, mert mi, magyarok zúgó aggyal csak beleszülettünk ebbe a körülkerített világba, s akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, mi sem tudjuk mivégre ez a tülekedés a tápláló csecsek körül, mert végső soron mi, magyarok gyávák vagyunk mindannyian, a gyáva pedig lenézi magát, s ezért még kevésbé képes a többi gyávát becsülni, mindannyian betegek vagyunk, mi, magyarok, mert mi már nem „beszélünk”, hanem „suttogunk” meg „felhördülünk”, mi nem „járunk” az utcán, hanem „lázasan rohanunk”, mert nem „bemegyünk” valahova, hanem „átlépjük a küszöböt”, és miközben, mi degeneráltak, mi, magyarok, a világ végzetes kataklizmájáról nyafogunk, azt se tudjuk, ki a miniszterelnök, vagy hajózható-e a Duna, és hiába ordítjuk el magunkat, hogy édes hazám, ne légy olyan szomorú, ha Magyarország egy rossz hely, vissza kell ezért vonni az áldást, vissza kell bontanunk a templomot, magunk ellen kell fordítanunk az állatoknak szánt csapdát, ellen kell állni a hatalomra törekvésnek, az ellenállásnak, az enyészetnek, mert vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre, édes hazám.

Nem nyugodhatok bele, hogy semminek semmi értelme.

Végeznem kell vele.

B »»» C

Nem tudom mitévő legyek.

Végtére is döntenem kéne már, ki kellene tenni a pontot a gondolat végére.

Mert volt valami megtervezetlenség, valami szándékolatlan sodródás abban, ahogy eddig alakultak a dolgaink, én aztán igazán nem gondoltam, hogy ez lesz belőle, bár tudtam, vagy inkább sejtettem róla egyet s mást, volt egy listám az alapvető tendenciákról, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi ketten idáig jutunk, az egymásnak való kiszolgáltatottság olyan minden félelmet levetkező közelségébe, egy olyan kijárat nélküli labirintusba, amelyből nem kijutni akarunk, hanem éppen ellenkezőleg, be akarunk lépni, a mélyére akarunk menni, hogy eldobjuk a fonalat és ott maradjunk, saját magunk építve fel elveszettségünket, sohase térve vissza az élet megbízható sáncai mögé, mindahhoz, amit az emberek ívnek, megszokottságnak vagy egyszerűen csak normalitásnak neveznek, azt hittem távol tudom tartani, csak szórakozom vele, múlatom az időt, mert kivel üldögélhetnék együtt mással, yu shui tong zuo xuan, ahogy a kínai mondja, de mindaz, amit ő jelenthet majd nekem, az sohasem fogja fenyegetni sem alaposan végiggondolt, sorsként, kötelekként megélt életemet, sem mindazt, amit erről, vagyis a nagybetűs életről gondolok, bár az is igaz, hogy már a kezdetek kezdetén sem tudtam magam kivonni hatása alól, amiről és ahogy beszélt, olyan riasztó kontrasztot jelentett mindez a körülmények, a dolgok és az emberek otthonszagú világával szemben, hogy úgy éreztem valami ellenállhatatlan erő fog kézen és vezet egy senki által sem járt rengeteg mélyére, ez is az ő szava, szeretem a szavait, a szavainkat, nekem azonban végre el kell szánnom magam, egyébként is, gyűlölöm, sokszor annyira fellengzős, azt hiszi, őt senki sem értheti meg, pedig azt sem érdemli meg, hogy elfelejtsék a nevét, a nyelve meg egész egyszerűen borzalmas, végeérhetetlen mondataival az őrületbe kerget, pedig lehet, hogy ő maga őrült, most, hogy kiment sétálni egy félórára, a szoba nehéz félhomályában végre belenézhetek a fiókjába, megnézem, mit rejteget, születési anyakönyvi kivonat, gyerekkori fotók, valamint képek különböző állatokról, egy lóról, ahogy talán sír, egy madárról, filctollal rajta a felirat „okinawai guvat” és egy a ganajtúró bogárról, teljesen meg van zakkanva, a képek mellett közvetlenül egy köteg fonál, ráragasztva egy cekli, „kétszázhúszezer méter”, alatta egy revolver, ez ugyan minek neki, állandóan csak beszél róla, de nem beszélni kell erről, ez nem arra való, meg kell húzni a ravaszt, semmi viszonya sincs az élethez, még egy könyv Sir Wilford Stanley Gilmore-tól, leszámolás a végtelennel, a könyvből, amint megmozdítom, öt papírdarab esik ki, tőle szokatlanul jól olvasható kézírással ellátva, az elsőn egy szó, szomorúság, alatta a magyarázat, a legrejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, három forrása van, az önsajnálat, a moll-fordulat a zenében és legmélyebb, a szerelem,  a másodikon lázadás, vajon, ami fennáll, az mitől olyan kibírhatatlan, kérdőjellel, a jó sohasem érheti el a gonoszt, felkiáltójellel a végén, a harmadikon birtok, nincs a birtokomban semmi, mint ahogy nem is volt a birtokomban soha semmi, én vagyok ez az ember, a negyediken borzalmas, ha meghalunk, az egész gépezet megy tovább és az emberek azt gondolják, ez a legborzalmasabb, pedig csak ebből, hogy megy tovább, lehet igazán megérteni, hogy nincs is gépezet, az ötödiken Isten, a közeli dolgok között erős összefüggés van, a távoli dolgok között pedig gyenge, a nagyon távoli dolgok között nincs összefüggés, és ez az Isten, és még egy mondat, a tűzoltóhivatás Istentől származik, na jó, ebből elég, teljesen megőrült, visszatolom a fiókot a helyére, kinézek az ablakon, kint áll a napfényben és egy másik nőnek magyaráz, úgy, ahogy nekem szokott, látszik, hogy az a másik egy szót se ért az egészből, bár mintha szabadulni se tudna mindattól, amit tapasztal, egész egyszerűen, hogy van mersze ennek a kis ribancnak mindahhoz, ami a miénk, gyűlölöm, mindkettőjüket, és nemsokára megint itt fog velem szemben ülni ebben a nehéz félhomályban, mintha mi se történt volna, mintha el se árulta volna a mi játékainkat, mintha nem lett volna hűtlen a mi nyelvünkhöz, lehet, hogy már nem szeret, nekem viszont végre el kell szánnom magam, hamarosan Rómába utazom vagy Bur-Sûr-Yvettbe, ezt még nem döntöttem el.

Már nem nyugtat meg a gondolat, hogy majd lesz valahogy.

Végleges megoldás kell.            

A »»» B

Árnyékként a nyomában járok.

Mindeddig sikerült észrevétlen maradnom, minden úgy alakul, ahogy elterveztem.

Meghatározott ritmust erőltetve jól kiszámított lépteimre, bevezetve közzénk a távolságot, követem úgy, hogy mindig maradjon köztünk tíz méter, mint ahogy hús és éhség között ott van a villa és a kés, köztünk úgy van ott ez a végtelennek tűnő távolság, kibírhatatlan, ahogy állandóan esik az eső és fúj a szél, a rajtam lévő szürke posztókabát ellenáll ugyan az esőnek, az indulat viszont mint fojtott levegőben a pára, kicsapódik az arcomon, baszd meg a szeledet, gondoltam, ki nem állhatom a szelet, most mintha szűnne, most megint erősödik, fáj a fejem, le akar szakadni a nyakamról, a végén még megbolondulok, de azért nem adom fel elővigyázatosságomat, kizárt, hogy észrevegyen, már csak maga miatt is, mindig el van foglalva, hol a telefonja köti le, hol meg, ha sikerül végre valahol leülnie, egy kávézóban vagy egy villamoson, akkor olvas, kezdem azt hinni, hogy mindig olvas, nem az életét szakítja meg az olvasással, hanem csak olvas, és néha-néha felnéz a könyveiből, ilyenkor mintha átszüremkedne valami az élet befogadhatatlan nehézségéből, megzavarva ugyan, de a feltartóztatás minden komolyabb esélye nélkül biztosítva a menekülés folytonosságát az illatos könyvlapok megnyugtató sáncai mögé, de én biztosan tudom, hogy van valami a könyv előtt és a könyv után, még akkor is, ha az a valami csupán a könyveket tönkretevő penészeső, most lelassítja lépteit, figyelnem kell, hogy utól ne érjem, le ne lepleződjek, még nem készültem fel mindarra, hogy mit is mondhatnék neki, még csak ismerkedem vele, hat napja pillantottam meg először, egy kocsma előtt cigarettázott, méghozzá úgy, ahogy senki rajta kívül ezen a világon, úgy szívta meg lassan és mélyen, hogy ugyanilyen lassan és mélyen fújja ki, látszólag mit sem tudva a dohányzás ártalmasságáról, nem tudtam eldönteni, hogy dühös, vagy csak unatkozik, volt valami élettel szembeni kevély megvetés abban, ahogy finoman eltartva magától a cigarettát, a füstöt a vele szemben álló másik arcába fújta, az incselkedés lehetőségétől a megvetés nagyon is elgondolkodtató magától értetődőséig terjedt az a tartomány, amit a füst ajkának finoman ívelt belső szegletétől a férfi gondterhelt arcának gondozatlan borostájáig bejárt, azonnal földbe gyökerezett a lábam, a sóhajtás és a rés iránti tisztelet olyan beteges kombinációja ragadta el képzeletemet, amely azóta sem enged vissza a hétköznapok fojtogató magányába, mert a rés rés marad, ha visszagondolok, most is halálos fájdalmat érzek a szívemben, tökéletes volt és végzetes, mintha érintve lenne az apokolipszisben, képtelen voltam máshová nézni, a csecsbimbók finoman áttörtek a kikeményített blúz hófehér, meleg anyagán, a mély dekoltázs pedig határozottam kiemelte a nyak törékeny, nemes ívét, a vállak szelíd völgyeit, a két mellének meg-megringó üde tömegét, ám azt nem lehet tudni, hogy ezek kényszerítették-e ki, hogy minden szem újra meg újra őt keresse, vagy a csípőjére feszülő rövid, sötétkék szoknya, és combjai közt fehér bugyijának meg-megvillanása, amire én is éhes, fojtott, durva, leplezetlen sóvárgással néztem vissza az éjszaka sötétjéből, akármit, de akármit csinálhatok veled, gondoltam, csak semmi nyavalygás cicuskám, de nem most, mert inkább úgy vétem el, hogy várom, azóta is követem, szóval lelassítja lépteit, majd megáll, vele szemben egy férfi, ezek szerint hozzá sietett, egy férfival találkozik, ha nem akarom felhívni magamra a figyelmet, tovább kell haladnom, a járókelők sehová sem siető lépteit erőltetve magamra elhaladok mellettük, hallom, ahogy azt mondja, ne haragudj, hogy késtem, sokat kellett várnod, némi sete-sutasággal keveredő kacérsággal kérdezi mindezt, miközben megfog egy tincset gyönyörűen csillogó ébenfekete hajából, valahol ott, ahol az pici és finom bal fülénél a válla felé ereszkedik, megfog egy tincset, egy egészen vékony tincset, előrehúzza az arca mellett és a szájába veszi a végét, és mondja, amit mondania kell, de közben szopogatja egy pár másodpercig ezt a nyilván édes hajtincset, majd, mint aki észbe kap, gyorsan hátratolja, eligazítva a többi tincs közzé, a homlokomról lecsorgó verejtékben ott van a kétségbeesés, a kurva életbe, bassza meg, ezeknek liturgiáik vannak.

Megnézem magamnak a férfit.

Azt hiszem, találkozunk még. 

Van itt egy megértési kísérlet.

Önmagában elgondolkodtató, hogy 24 óra és egy bejegyzés elég volt ahhoz, hogy az „értelmiségi” felháborodjon. Így tett az Index, így tett Keresztury Tibor, ahelyett, hogy egy kicsit vártak volna, hogy mi lesz ebből az egészből. Ehelyett...

A „Krasznahorkai” bejegyzés ugyanis nem kivégzés, hanem előkészítés. Egy megértési kísérlet előkészítése. A forma irodalom, a probléma azonban, valóban, kívül és túl van az irodalmon.

Írtam egy Krasznahorkai-általánost, amit szándékaim szerint hat részben közlök. Íme az első:

Semmi se marad utána

? »»» ?

Itt rohad a pincémben.

Csak úgy árad belőle az áporodott hullaszag.

Gondolnom kellett volna rá, hogy nem bírom elviselni ezt a szagot, pár percnél tovább semmiképpen sem, nem hogy örökké, azt hittem, hogy a diadalmas romlás, a halál csak amolyan figyelmeztetés s nem kétségbeejtő végérvényesség, hogy minden, ami történik, az jó, s hogy végső soron ki is vagyok én, hogy ellen tudjak állni a részletek őrjítő egymásutániságának, egy nagy sötétlő szomorúságnak, amely fokozatosan kerített hatalmába, rejtélyes módon húzott magával a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, a szorongás, hogy a végén még tényleg megbolondulok, mert vagy már eleve megőrültem vagy valami delejes erő birtokában, pusztán szavakkal meg tudom határozni a körülöttem folyó események szerkezetét, miközben mégiscsak megfékezem őrületemet és beletörődöm, hogy az egyetemes kiszolgáltatottság fundamentális eresztékei pókhálóként lengik be a világot, neki pedig gondolnia kellett volna rá, hogy ez lesz, hogy elkerülhetetlenül így fog végződni, mint egy csapdába esett állat rádöbben majd, hogy nincs többé menekvés, hogy nincs értelme semminek, hogy mindennek azonos súlya van és minden halaszthatatlanul fontos, és hogy nincs az a tágasság, amiben otthonra lelhetne, mert végül is miben reménykedett, tudott rólam már egyet s mást, gondolhatta volna, hogy ez nem fog olyan egyszerűen menni, ahogy talán elképzelte, vagy nem is tudom, hogy elképzelte-e mindezt, hiszen, ha jobban belegondolunk helyzetünkbe, az övébe meg az enyémbe, nem illeszkedik ez semmiféle sémába, az isteni elrendezés, az ördögi rend, a sors vagy éppen a véletlen mit se tudott arról, hogy mivé lesz ez az egész, hogy a lehorgonyzott tér és idő nem lesz hasznunkra, hiszen még magam sem tudtam, amíg egy hirtelen ötlettől vezérelve, utat nem engedtem kétségbeesésemnek, hogy mi van, ha mégis érti, ha egész pontosan tudja, mire gondolok, ha ott van a fejében, ami az enyémben, ha ismeri már minden lépésemet, ha nem tudok tenni már többé semmi olyat, ami a megjósolhatatlanság varázsával vonná be az előttünk álló események szikár kiismerhetőségét, a lenyűgözöttség rendetlen ívét, körültekintőbben fogalmazva, de nem könnyítve meg érzéseim megértését, szóval sokkal inkább ívtelenségét erőszakolva az elképedés erejének magát olyan könnyen megadó világra, nem mintha tett volna bármi utalást erre, egyetlen kézmozdulata, arcizmának bármiféle, a fegyelmezettség függelme alól felmentett rándulása, orrcimpájának rezdülése, egy félreértelmezhetetlenül felvont szemöldök se árulta el mindezt, ellentétben szavaival, mert azok aztán kétségtelenül árulkodóak voltak, bár látszólag nem beszélt semmiről, csak úgy áradtak belőle az üres közhelyek, s úgy tűnt, mintha uralkodni tudna izgatottságán, a közömbösség képmutató falain azonban rést ütött a bizonyosság szele, a mindent tudás sejtelme, sőt, valami több, tudása mindannak, amit én is tudok, a kétségbeejtő lehetősége annak, hogy ért engem, s mindez a lelepleződés félelme nélkül, egyszerűen olyan volt, mint aki rá akar írni valamit a vízre, bele akarja vésni valami eredendően nyugtalanba, hogy egy napon mi is e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá válunk, és leszakad a sötétség, egyszerre megszállt valamiféle irgalom, arra gondoltam, te már nem mész innét sehová, ezt nem hagyhatom ennyiben, nem engedhetem meg, hogy értsen, cselekednem kell, éreztem, minden porcikám és zsigerem ezt kívánta, szinte zúgott a fejem, pillanatról pillanatra erősödött bennem valami mély, kibékíthetetlen felháborodás, ami aztán szép lassan, vagy hogy ne essek az események meghamisításának vállalhatatlan bűnébe, sokkal inkább mint egy villám, a düh engesztelhetelen elhatározásában tört volna a felszínre, ha az önuralom láthatósága mögé nem rejtekezik valami megmagyarázhatatlan kéjjel bélelve ki az est további részét, de most már legalább béke van, valami súly ül ugyan a mellkasomon, egyfajta viszolygás, a sejtekben van valami elviselhetetlen nehézség, ám e viszolygás mégiscsak a békéről szól, mert e viszolygás önmagában könnyű, és e könnyűségben fokozatosan eltávolodnak tőlem a dolgok, és én is fokozatosan távolodok a dolgoktól, a lélegzetvétel teljesen és végképp semmivé lesz, abbamarad a szív működése, ennek eredményeként a vérkeringés is megszűnik, a test mozdulatlan, végül beáll a merevség.

Tennem kell valamit a holtesttel.

Gondolnom kellett volna rá, hogy nem bírom elviselni ezt a szagot. 

1. ~ magányos 2. ~ az Ordinárius

(3. ~ semmi se marad utána)

Példamondat: „Mi, magyarok...”

Van itt egy új Zarathustra, úgy hívják, hogy Krasznahorkai László.

Zarathustra magányos.

Sehol sem érzi otthon magát. Mert bár Magyarország elviselhetetlen, de nincs más olyan hely, ahová érdemes lenne elvágyódni. Mert bár „mi, magyarok” olyanok vagyunk akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, de sehol se lenne jobb, vágyódásainknak nincs már semmiféle értelme.

Az egész világ egy áldás nélküli tér.

Mert vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre. Mivel senki sem látta kétszer, ezért akkor már inkább úgy vétem el, hogy várom. Az egyes szám első személy használata nem azt jelenti, hogy én. Az ember életútjának felén egy nagy sötétlő... és ezért hiába telik, de nem múlik. A mennyország szomorú.

A mottók fontosabbak a végeérhetetlen mondatoknál.

Krasznahorkai marasztal. Itt vannak az új parancsolatok.

A hetedik napon, amikor Isten pihen, az Ordinárius lebontja a templomot.

Addig keresed az istened, amíg elveszíted az embereket magad körül. A vereség fontosabb mint a győzelem, mert bár a győzelemé az igazság, de a győzelem szomorú, mert az esély hiányzik a vereségre. A tanácstalan riadalomból nincs kiút és mégis el kell viselni az élet terhét. Az ember vagy lázad és rájön, hogy ez értelmetlen vagy marad a beletörődés és ezzel a szomorúság.

Vagy az is lehet, hogy mindez csak egy nagyon büdös önsajnálat.

Mr. Krasznahorkai, mit akarsz az alvóknál? Laci, a ravaszt meg kell húzni, nem beszélni kell róla. 

Semmi se marad utána.

1. ~ az egyetlen, amit nem lehet elvenni egy embertől  2. ~ a rendezőelve mindannak, ami történik

Példamondat: „Van itt még egy nemzeti, lélektani faktor is.”

„Van itt még egy nemzeti, lélektani faktor is”, úgy hívják: önbecsülés.

Az önbecsülés az egyetlen, amit nem lehet elvenni egy embertől. Elvehetik az életed, szeretteid életét. Elvehetik a pénzed, a tulajdonod, mindened. Elvehetik még a képességeidet is, mert elvehetik mindazt, amit képességeid révén hoztál létre. Szóval, az embernek semmije sincs az önbecsülésen kívül. Az önbecsülésedet nem vehetik el, csak megsérthetik.

Ekkor lép elő a gyenge és az erős ember problémája.

A politikában ugyanis mindig kétfajta ember van.  Az egyik azt kérdezi, hogy „mit akarok?”, a másik, hogy „miért nem lehet ezt akarni?”. Az egyik alakítja, a másik elszenvedi a történelmet. Az egyik legyőzi, a másik feladja önmagát. Az egyik az erős, a másik a gyenge.

Válságban mindenki az igazi arcát mutatja.

Az  erős azt mondja, „azt nem lehet, hogy...”, „ebből egyszer már elég volt”, „nem engedjük”. A gyenge meg azt, hogy „csak alkalmazkodni lehet”, „úgysem lehet igazam”, „mi magyarok már csak ilyenek vagyunk...”

Az erős az önbecsülésre erőforrásként tekint, a gyenge nehezékként.

Még inkább így van ez, ha megsértik egy ember vagy egy nemzet önbecsülését.

A gyengeség nem sors, lehet rajta változtatni. Az erő nem izom, hanem elhatározás.

Az embernek egyszer el kell határoznia magát. Döntenie kell, hogy mit akar. Azt akarja, hogy mivel magát becsüli, mások is megbecsüljék, vagy mivel semmire se tartja magát, elfogadja, hogy mások is semmibe vegyék.

Mivel a politika akaratátvitel képessége, ezért különös jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak egy nemzetet.

Ma Magyarországot olyanok kormányozzák, akik nem nehezékként, hanem erőforrásként tekintenek az önbecsülésre.

Az önbecsülés, mint lélektani faktor adja a kulcsot mindahhoz, amit a kormány csinál.

Ez határozza meg a politikai célt (gyenge országból Erős Magyarországot csinálni), a változtatások értelmét (hogy a saját erőforrásai fölött a magyarok saját maguk rendelkezzenek), az átalakítások irányát (hogy állami juttatások helyett mennél több ember éljen munkából - mert az önbecsülésért mindig meg kell dolgozni), a társadalompolitikai célt (a középosztály felerősítése – mert ha nincs erős középosztály, akkor nincsenek emberek, akiknek van vesztenivalójuk), az ehhez illeszkedő eszközválasztást (arányos adórendszer és a középosztálypolitika összenövesztése), és a változtatások végigviteléhez szükséges feltételek megteremtésének szándékát (ha nincs erős középosztály, akkor nincs politikai stabilitás sem).

Az önbecsülés a rendezőelve mindannak, ami történik.

Mert az embernek vagy egy nemzetnek egyszer végre el kell határoznia magát.

1. ~ minket másolnak  2. ~ hátrafelé nyilazni

Példamondat: „Készülődünk egy váratlan tettre.”

Van itt egy új helyzet. A magyar modell azt jelenti, hogy minket másolnak.

A helyzet radikálisan új, mivel az elmúlt bő fél évszázad arról szólt, hogy mi másolunk másokat. A Kádár-rendszerben az oroszokat, utána meg azt, amit nyugatinak gondoltunk, vagy amit a demokratákká vált posztkommunisták annak tartottak.

Először arról volt szó, hogy szocializmust építünk. Aztán kiderült, hogy mivel a szocializmust nem lehet csak úgy építeni, először inkább az alapokat kellene leraknunk. Mintegy vezényszóra megkeződödött tehát a szocializmus alapjainak lerakása. Aztán kiderült, ahhoz, hogy lerakjuk az alapokat, ehhez először is ki kellene ásni az alapok helyét. Ha tovább folytatódik a történet, akkor talán az is kiderül, hogy először az alapok kiásásához szükséges szerszámokat kellene előállítanunk, és így tovább. Szóval, a Kádárizmus zsákutcának bizonyult.

A  rendszerváltás után azt hittük, hogy a nyugati vagy annak látszó intézmények másolása megoldja majd az összes problémánkat. Az a tény, hogy felszabadultunk a szovjet típusú megoldások másolási kényszere alól, lehetővé teszi majd számunkra, hogy csatlakozzunk a Nyugathoz. A szovjet típusú megoldások másolási kényszere helyébe azonban egy másik mesterséges „ösztönző”, a nyugati megoldások másolási kényszere lépett. Ahhoz pedig, hogy elérjünk célunkat – már nem a szabadságot, hanem a nyugati világra jellemző jólétet – , nem kell mást tennünk, csak gyorsítanunk.

Miközben másokat próbáltunk másolni, aközben elfelejtkeztünk legalább két dologról. Az egyik: a problémáknak nemcsak ideje (gyorsítani kell), de lokalitása is van (vannak olyan speciális közép-európai problémák, amelyeket, mivel ezek részben a kommunizmus örökségeként maradtak ránk, nem ismer a Nyugat). Másrészt, hogy nem csak alkalmazkodni lehet és kell, mert vannak ugyan reálpolitikai megfontolások és geopolitikai adottságok, de kezdeményezni is lehet. Azaz tenni valami megjósolhatatlant, mert mi magyarok mindig „készülődünk valami váratlan tettre.”

A magyar modell azt jelenti, hogy a felmerült problémákra nem ugyanazokat a válaszokat adjuk, mint a világ rajtunk kívül fekvő része. Más problémákat azonosítunk be, más válaszokat adunk és tudatosan mást csinálunk mint a többiek.

Miközben a válságba jutott és a válság előidézésben komoly szerepet játszó Unió még mindig ragaszkodik a válságkezelés régi eszközeihez, és eközben újabb és újabb kötelezettségszegési eljárásokkal, kettős mércével, Tavares-jelentéssel büntetné a magyar válságkezelést, addig Európa jó néhány országa átveszi a magyar megoldásokat.

Csehország a rezsicsökkentés útjára lépett. Az angolok nemcsak a rezsibefagyasztás ötletével álltak elő, de közmunkához kötnék a segély kifizetését is. Franciaország és Szlovákia a méltányos közteherviselés érdekében különadókat vetett ki. Lengyelország ez év szeptemberében döntött arról, hogy nem teszi többé kötelezővé a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket.

Amit mi elkezdtünk, mások folytatják: Európa jó néhány országa, a magyarokat másolva, immáron hátrafelé nyilaz. Ez a magyar modell.

1. ~ moral insanity  2. ~ agent provocateur

Példamondat: „Ha döglött lovon ülsz, szállj le róla.”

Van itt egy dakota közmondás: „Ha döglött lovon ülsz, szállj le róla.”

A srácok viszont bőszen lovagolnak.

Nem tudják, hogy kik ők, honnan jöttek és hova tartanak.

A tetemlovaglók a moral insanity vagyis az erkölcsi elmezavar modern barbárai.

Az erkölcsi elmezavar – a Pallas Nagylexikon szerint – az a kórkép, melynek legfőbb sajátsága az etikai és morális irányban mutatkozó kedélyi elfajulás. A betegség súlyosbodásával beáll a teljes tudatzavar.

Ez a magyarázata, hogy éppen az értékvesztés sajtómunkásai állnak elő morális vádakkal. Éppen azok, akik semmiben sem hisznek, semmit sem vallanak, sehová sem tartoznak.

De akik senkik, sehonnan se jönnek és sehová se tartanak, azok hogyan is mondhatnának bármit is, aminek jelentősége volna?

A Magyar Jeti Zrt. gyökértelen sajtómunkása csupán egy agent provocateur. Egy dolgot akar csak: provokálni.

Erről és nem többről szól ma a progresszív újságírás.  

A következő felsorolás az irányzat teljes szókincsét magában foglalja:

„nyálgép, féreg, diliflepnis, nyalonc, popó, nyalni, segg (és bővített szerkezetes alakváltozatai: seggnyaló, hatalmas segg, fontos segg) illetve orbitális, nyalóbajnok, takonygerinc, körbenyalás, fasza, yolo, pöllencs.”

Ki lehet azonban gyógyulni a nihilizmus betegségéből.

Srácok, ha majd tudjátok, hogy kik vagytok, honnan jöttök és hová tartotok, üljünk le és igyunk meg egy sört.

Én itt  leszek.

 1. ~ mindenre ugyanúgy néz  2. ~ ledönti a tabukat

(3. ~ Ezékiel 25: 17).

Példamondat: „Kérlek Benneteket, sohase feledjétek el, hogy Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére.”

Van itt egy politikai szótár, benne egy unortodox szócikk: „Tarantino”.*

Tarantino egy festő. Valójában nem is festő, csak úgy tesz mintha festene. Tarantino ugyanis mindenre ugyanúgy néz. A probléma érdekli, nem a díszletek. Még akkor is így van ez, ha mindenki másnál több figyelmet fordít azokra a bizonyos részletekre. Mivel azonban az emberek azt hiszik, hogy festővel van dolguk, csak a festményre figyelnek és így a problémán átnéznek. Mindig a megtévesztés ilyen és ehhez hasonló kifinomult leckéi világíthatják meg leginkább az arcátlanság természetét.

Tarantino ecsettechnikái (a hosszú dialógusok, a rengeteg vér, a rendre feltünő hátsó csomagtartó vagy egy formás női lábfej, a jellegzetes karakterek, mint ahogy Django és Dr. King  Schultz) inkább elleplezik, semmint segítik a probléma kifejtését. A problémát, hogy az amerikai-zsidó katonák végső soron ugyanazt művelik mint a nácik (Becstelen brigantyk). Hogy rabszolga is válhat rabszolgatartóvá – a Django főszereplője valójában a rabszolgatartó fehér ember néger esze, az öreg háziszolga, Stephen (Django elszabadul). Hogy a rengeteg vér – és Fekete Mamba jéghidegen tálalt bosszúja – csak arra szolgál, hogy elrejtse a legmélyebb kérdést, mire is képes egy férfi, ha igazán szeret egy nőt („I’m the Man” – Kill Bill). S miközben Tarantino arcátlan módon ledönti a tabukat, aközben a közönség csak röhög vagy eltakarja a szemét, hogy ne is lássa a vásznat.

Tarantino azt mutatja meg, hogyan kell látni.

Valahogy így: „Van szemetek, nézzétek jól meg a dolgokat, én megmutattam hogyan kell, bárki kipróbálhatja, de nem biztos, hogy sikerülni fog.” Így jár el egy arcátlan mester, aki eközben azt is megmutatja, miközben el is rejti, hogy az érzelmi érvelés nem ellentétes a racionális érveléssel, sőt, annak egyik formája. Mert Tarantino szerint arra a kérdésre, hogy „mi visz minket előre?” az érzelmeink, különösképpen a bosszú, a válasz. A bosszú az a nyelv, aminek a túlzásba vitele („egy kicsit túlreagáltam” – Bill) a probléma kifejtését segíti. S miközben összelopkodja a mások által már kitalált és létrehozott kliséket, jeleneteket, mondatokat és zenéket – tehát amit csinál, abban szinte nincs is semmi eredeti – aközben mégis valami egyedit és megismételhetetlent hoz létre a klasszikus mintákat aktualizáló festő/fejedelem.

Úgy jár el, ahogy a politika emberei.

Azok a kevesek, akik a politikát csinálják, bárhol a világon. Akikben az a közös, hogy miközben elrejtik, aközben fel is fedik a politikai művészet legfőbb mesterfogásait. Ugyanúgy néznek minden dologra, és úgy mennek neki a nagy tabuknak, hogy ne csak hogy ne veszítsék el társadalmi támogattságukat, de azzal, amit tesznek, még el is nyerjék az emberek rokonszenvét. Ezért mondják, hogy „Forward”, vagy „Németország jövője jó kezekben van”, vagy hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”.

S ezért is beszélnek olyan gyakran az érzelmek, vagy egyenesen a bosszú nyelvén, minthogy: „Kérlek Benneteket, sohase feledjétek el, hogy Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére.”

Erről szól a politikában az Ezékiel 25: 17, vagy ami bizonyos értelemben ugyanaz: a Jeremiás 51: 60.

1. ~ arról szól, hogy úgy kell nagyon hinni valamiben, hogy közben nem szabad és lehet hinni semmiben 2. ~ üres hely, valami, ami nincs.

Példamondat: „Ahol dinoszauruszok vannak, ott vannak bébiszauruszok is.”

Van itt egy üres hely, valami, ami nincs. Ma Magyaroszágon baloldal nincs.  

Nemcsak azért, mert Mesterházy Attila az MSZP-nek szóló születésnapi köszöntőjében azt írta, hogy az MSZP 1990 után a „semmi közepén találta magát”, hanem mert, ami elnevezése szerint baloldal lenne, olyan ma nincs, illetve, nagyon is van: ma a jobb egyben a bal is.

Volt persze amikor volt. Nagyon is volt.

Csakhogy Magyarországon a baloldal nem úgy nőtt ki a földből mint a fű vagy a fa. Az embereknek egész egyszerűen megmondták, hogy ti most kommunisták vagytok, illetve jobban jártok, ha azok lesztek. Magyarországon ugyanis a baloldaliságot kikényszerítették. Ezért kommunistának lenni mindig is egy sajátos cinikus lelkiállapot kérdése volt. Ebben a kultúrkörben, a Sas-kabaré fülledt erotizmusában, a „fel sem emelkedhetsz, igaz le se fog csúszni” lélekemelő egalitarizmusában egy nagyon érdekes szelekció érvényesült: azok vitték a legtöbbre, akik a legcinikusabbak voltak. Kommunistának lenni akkor és baloldalinak lenni ma egyaránt arról szól, hogy úgy kell nagyon hinni valamiben, hogy közben nem szabad és lehet hinni semmiben. Ez az átörökített cinizmus tette lehetővé, hogy a kommunistákból liberálisok, szocialisták és „demokraták” lettek, akik immár nem Moszkva, hanem Brüsszel felé néznek, akik már nem Marxra, hanem Rawlsra esküsznek – ha már nem lehet elkerülni, hogy valamire esküdni kelljen. Mint tudjuk, így is lehet internacionálét énekelni ahhoz, hogy valaki szocialista legyen.

„Ahol dinoszauruszok vannak, ott vannak bébiszauruszok is” – a kommunisták és a posztkommunisták között tehát a cinizmus ver hidat.  Igaz, szép lassan a bébiszauruszok is felélik fennmaradásuk feltételeit.

Először az intézményesített társadalmi cinizmus anyagi feltételei fogytak el, aztán a szavazók is: mivel valamiből finanszírozni kellett a rendszert és biztosítani kellett, hogy a szocialisták annak ellenére is a hatalomban maradhassanak, hogy az emberek elpártoltak mögülük, ezért a posztkommunisták az IMF, a multik, a bankok és most legújabban Tavares oldalára álltak.

Eközben a jobboldal, mivel a bal csak balnak hazudta magát, behatolt oda is, ahol korábban senki sem volt. Miközben a baloldal saját cinizmusának foglyává vált, aközben a Fidesz a politikai erőtér egészét lefogó néppárttá lett.

Ezért lehet 2014 a baloldal Mohácsa.

A mesterséges baloldalt nem lehet majd tovább lélegeztetőgépen tartani. Előállnak a természetes baloldaliság és egy valódi politikai váltógazdaság politikai, társadalmi és lelki feltételei. Mint ahogy egyszer talán, mindenki üdvére, a Sas-kabarénak is vége lesz.

1. ~ a méltányos közteherviselésért folytatott küzdelem egyik formája. 2 ~ a volt kommunisták ellen vívott végső ütközet

Példamondat: „2014 a rezsiharc éve lesz, a harc terepe pedig a választás”.

Van itt egy háborús retorika.

A háborús retorika nem azonos magával a háborúval.  A háborúban emberek halnak meg, vér folyik és így tovább. A háborús retorika viszont a képes politikai beszéd egyik eszköze. Arra szolgál, hogy dramaturgiai eszközökkel érzékeltesse, a politika soron következő ütközeteiben egzisztenciális kérdések forognak majd kockán. Vagy mi győzünk, vagy az államadósság. Megőrizzük szuverenitásunkat vagy mások fogják megmondani, mit tegyünk és mit akarjunk. Mi döntünk vagy mások döntenek helyettünk.

Ezek a politika alapkérdései.

Mint ahogy a mindennapi életnek is vannak alapkérdései. Fűteni kell, világítani kell és így tovább. Van egy minimuma a komfortos életnek, ezért a minimumért azonban fizetni kell.

Amíg a szocialisták voltak kormányon, évről évre egyre többet kellett ezért a minimumért fizetni. Miközben a szolgáltatók jelentős profitot könyvelhettek el még a válság éveiben is, addig a magyar családok fizetésükhöz képest Európa legmagasabb rezsiterheit fizették. A rezsiharc tehát nem ingyensör, hanem a méltányos közteherviselésért folytatott küzdelem egyik formája.  Ha így nézzük, filozófiai kérdés, aminek a hétköznapi élettel nagyon is összefüggő következményei vannak.  Miközben a korábban jelentős profitbevételeket elkönyvelők veszteséget kénytelenek elszenvedni, addig a magyar családoknál – még a rezsiharc retorikáján fanyalgó értelmiségiek zsebében is – a mindennapi élet minimumfeltételeinek kielégítésére egész egyszerűen több pénz marad.

A rezsiharc ugyanakkor hatalompolitikai kérdés is egyben: „2014 a rezsiharc éve lesz, ennek terepe a választás.”

Mivel a magyar baloldal kifarolt az emberek mögül és a bankok és multik oldalára állt, ezzel a politikai erőtér baloldala üresen maradt. A rezsiharc tehát egyfelől erőtérfoglalás, másfelől a volt kommunisták elleni vívott végső ütközet, aminek a terepe a választás. Ha ez a végső ütközet sikeres lesz, az a politikai erőtér radikális átalakulását eredményezi majd. Politikai realitássá válik a centrális politikai erőtér. Abban az értelemben, hogy létrejön egy olyan új nemzeti közmegegyezés, amiben a magyarok többsége, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali, egyetért. Ez abba az irányba fogja tolni a baloldali pártokat, hogy olyan politikával vegyenek majd részt a soron következő választási küzdelmekben, amely ezt a nemzeti közmegyezést adottnak veszi és elfogadja. Csakis ekkor állnak majd fenn a feltételei egy valóságos politikai váltógazdálkodásnak és annak, hogy egyszer és mindenkorra lezáruljon a rendszerváltás. 

Van itt egy korántsem magától értetődő tény: kormányozni nem lehet gondolatok nélkül. A gondolatok kormányzása műhelyben zajlik. Így áll elő a kormányzás/tudás problémája, azaz hogy hogyan is lehet a gondolatok kormányzása révén olyan tudást teremteni, amely a kormányzást szolgálja.

Egy műhelynek nyilván van oka és van célja. Az ok azonban, amiért létrehozzák, mindig alárendelődik annak a rendeltetésnek amiért a műhely egyáltalán létezik. A műhely mű vagyis nem természetes hely, amennyiben nem spontán módon jön létre, nem magától nő, mint a gomba, hanem mindig megszervezésre vár. Van valaki, aki megszervezi és vannak, akiket megszerveznek. A műhely mindazokból áll, akiket a műhely fejedelme maga köré gyűjt. A műhely ily módon létrehívja az autoritás problémáját. A gondolatokat tehát úgy kormányozzák, hogy a műhelyet is kormányozzák. Egy műhelyet sohasem az oka miatt kormányoznak (unalomból is lehet műhelyet alapítani), hanem a rendeltetése miatt (a célja amivé lesz, egyben létrehozásának indoka vagy értelme).

A műhely egyúttal kiváltságos hely is. Nem magától értetődő, hogy bárki hozzáférhetne vagy tagja lehetne. Vannak tehát határai, van érvényessége. Ám ezek a határok korántsem rögzítettek. Mozdulnak és mozdíthatóak. Ezeket a határokat, mindazok, akik a részesei a műhelynek, rendre kiterjesztik. Másokat, akik még nem részesei a közös alkotásnak, bevonnak a gondolatok létrehozásának folyamatába. A műhely ugyanis a létrehozás világa. Az alkotások a kézművesség értelmében vett műhelyben születnek meg, ám a gondolatokat nem varrják, mint egy cipőt, vagy formázzák, mint egy fazekat, hanem egy közös térben a közös gondolkodás erejével előre nem látható vagy tervezhető módon segítik világra.

Ezt a kreatív teremtést nem lehet valamilyen előre lefektetett módszert követve leírni, ám mégis sajátos módszereket követve különböző emberek ráveszik egymást, hogy együtt, egyirányba gondolkodjanak. Ennek révén válhatnak a kívülállók is, mintegy észrevétlenül, részesei a létrehozás kreatív folyamatának.   A territoriális logikát ily módon gyűri maga alá a kiterjedés és a kiterjesztés intenzitása. Mert ugyan a műhely sziget, de mégis van kapcsolata a rajta kívül fekvő világgal. Vagy úgy, hogy megmunkálás tárgyává teszi, vagy úgy, hogy működése révén hat a külső világra. Ebben, vagyis az elszigeteltség és kölcsönhatás termékeny feszültségében ragadható meg leginkább, hogy egy műhelyhez tartozni valóban kiváltság.

A műhely mint kiváltságos hely, feszültségek és ellentétek összebékítésére törekszik. Miközben módszeresen megszervezi a gondolatok kormányzását, egyben lázadó módjára veszi ostrom alá a kreativitásnak falat emelő határokat. Autoritás és szabadság, módszer és kreativitás, körülrajzolás és kiterjesztés a műhely valósága. Egyfajta köztesség, közös tér, ahol az emberi invenciók mások számára látható módon jelennek meg.

A műhely ily módon nagyon is természetes, vagy emberi. Az emberek beszélő lények, és amennyiben beszélnek egymáshoz, egymással, megteremtik és alakítják létezésük közösségi természetét. Beszélve alkotnak közösséget, beszélve konstituálják közösségük formáját, beszélve viselik gondját létezésüknek. Ez politikailag cselekvő emberek politikai műve, amit nem oka, hanem rendeltetése tesz értelmessé. S mint ahogy a polisz vagy politikai közösség az emberi létezés értelme, úgy a politikai tudást előállító köztes terek, ennek jellegzetes formája bármely kormányzat, a legmagasabbrendű emberi műhelyek.

A kormányzat tehát műhely, politikai műhely. A politikai műhelyekben politikailag gondolkodnak, beszélnek, alkotnak és cselekednek. S miközben megvitatják és értelmezik azt, amit tesznek, aközben egy döntő ponton el is hagyják a műhelyt: mert bár kormányozni nem lehet gondolatok nélkül, de a kormányzás végső soron döntés. Annak ugyanis aki kormányozni akar, bár kifinomult érzékkel kell rendelkeznie a dolgok komplexitása iránt, ám egy döntő ponton, egy bizonyos pillanatban figyelmen kívül kell hagynia ezt a komplexitását, enélkül ugyanis képtelen lenne dönteni.

Ezen a ponton, a kivételes állapotban húzodnak a szellemi műhelyek határai, és itt lép elő a tettek embere, s azt mondja:  „a helyzet reménytelen, de nem komoly”, vagyis itt az ideje cselekedni.

Van itt egy mítosz, eszerint a tökéletes elérése lehetséges.

Ez a mítosz annyira elterjedt és népszerű, hogy még azok is osztják, akik hajlamosak magukat a tökéletes politika ádáz ellenfeleinek feltüntetni. Az iránta megmutatkozó vágy a kormányprogramok valósággal való tökéletes összevetésétől (mintha a kormányprogram napokra lebontott cselekvési terv lenne) egészen egy idea – például a Polgári Magyarország – megvalósulásának feltételezéséig terjed (mintha ezt az ideát már megvalósították volna).  A valóságban azonban egyetlen rezsim sem képes eljutni formájának teljes igazságáig. Ha totálisan meg akarják valósítani, össze fog omlani.

A végcél ugyanis nem realitás, hanem ígéret.

Egy politikai közösség természetes állapota a mozgás, és az ígéret az, legyen a tartalma bármi, ami mozgatja. Ennek megfelelően a hétköznapi élet az egyenetlenségek és a tökéletlenségek világa. Ezért aztán a fennálló állapotra hajlamosak vagyunk úgy nézni, mint vagy ami már elromlott, vagy ami még tökéletesítésre vár, azaz egyszer már volt, vagy valamikor majd lesz aranykor.

A politika természete állapota a tranzit azonban, miközben elrejti, aközben fel is fedi a tényt, hogy „Kedves Testvéreim, nincs aranykor!”.

Azok a rezsimek tehát, amelyek úgy működnek, mintha az aranykor már elérkezett volna, szükségképpen képmutatóakká válnak. Azok pedig, amelyek a meghírdetett és a fennálló közötti egyenetlenséget az átláthatóság követelésével akarják kiigazítani, mondván, mutassunk rá az egyenetlenségre, méginkább a romlás előidézőivé lesznek. Ahogy egy kortárs Machiavelli mondja, egy politikai közösség nem lehet transzparens. Minden kísérlet, ami erre irányul, olyan embereket termel ki, akik a képmutatás és a hazudozás, a fanatizmus és az üldözés nagymesterei. Egy politikai közösség tehát mindig a váróban tartózkodik, vagy sokkal inkább „mozog”, a politika ugyanis nem ismer nyugvópontot, mert „Magyarország jobban teljesít, de még nem elég jól”.

Van itt ugyanakkor még egy egyenetlenség: a tény, hogy a rezsim természetes állapota a tranzit, vagyis a feltételek még nem értek meg, és aközött a tévesen levont következtetés között húzódik ez az egyenetlenség, hogy várni kell, amíg a feltételek megérnek. Így születnek a politikai cselekvéstől elvezető tévképzetek, egyfelől hogy hazafias kötelesség elhagyni a hazát, elmenni és kint maradni (egészen addig, amíg előállnak a „jó élet” feltételei), másfelől távol tartani magunkat a politikától, az őrízd meg magad a jövendőnek! parancsa jegyében (azzal a feltételezéssel, hogy az idő ugyan még nem nem jött el, de egyszer majd úgyis eljön, csak addig ne használódjak el).

A feltételek azonban változnak és változtathatók. Mire másra is irányulna egyébként a politikai cselekvés?

Van itt egy megértésre váró jelenség: a barátokból álló kormány nem éppen eltorzult fajtája a kormányzásnak.

Hogy megértsük ennek a felháborító gondolatnak az igazságát, anélkül, hogy a mutyiország védelmében írt pamfletként olvasnánk a következő sorokat, a politika legmélyéig kell hatolnunk.

Akinek barátai vannak, az hatalommal rendelkezik.

Ha a barátok összeadják erejüket, akkor olyan hatalom keletkezik, amelyet még több hatalom elérésére lehet felhasználni. Ahogy egy régi elvetemült politikai gondolkodó mondja, a barátok ereje olyan mint Isten – jószerencsének nevezett – titkos keze műve. Mert a politikai dolgoknak csak a konkrét emberek és a közöttben létrejövő kreativitás adja meg a realitását. Az intézmények, a választási rendszer vagy egy közbeszerzési törvény csak a politika műtárgya, de a politika tényeit az emberek hordozzák.  A politika emberei pedig képesek összeadni erejüket és egy olyan közösséget alkotni, amely a közös célokat szem előtt tartó hatalom forrása lehet. Az őket összetartó motívumok nagyon is emberiek, és ezek között előkelő helyet foglal el az önérdek, amely a politikai barátság biztos támasza.

Ezek a barátok azáltal teszik még erősebbé a hatalmukat, hogy erejüket egyetlen barátra összpontosítják, aki meg kell hogy értse a politika ősrégi szabályát, hogy akik szövetkeznek, azokkal jól kell bánni, hogy szívükön viseljék az ügyet. Neki kell ugyanis a széttartó emberi motívumokból olyan biztos egységet létrehozni, amely nélkül nem lehet hatékonyan és sikerrel érvényre juttatni a közjót és ennek megfelelő törvényeket hozni.

Mivel a politika dolgainak az emberek adnak  realitást, ezért így működik minden emberi kormányzat, és nem is működhet másképp.

És ahogy a kormányzat egy közösségből emelkedik ki, úgy egy közösség se létezhet másképp, csakis a kormányzás által. Vagy úgy, hogy megalapítják, illetve időről-időre előállnak az új kezdet szándékával. Vagy úgy, hogy a közösség egy folyamatos teremtésben létezik, és ennek a folyamatos teremtésnek a forrása maga is egy közösség, a barátokból álló kormányzat.

Akik a közösség nevében cselekednek és beszélnek, aközben mintegy kifejezésre is juttatják, megteremtenek egy másik közösséget, például azzal, hogy azt mondják: „mindenki hozzon magával még egy embert.” Ez a közösség már túlmutat a politika embereinek, a barátok szűk körén. Ez egy valóságos kapcsolatokat is felülíró elképzelt közösség, amely elementáris erővel teszi megélhetővé az együvé való tartozás érzését.

Így és ezért tudják az emberek kimondani, hogy „mi, magyarok.”

Van itt egy béklyó: a hagyománynak az a felfogása, amely a múltra olyan realitásként tekint, mint ami kötelez.

Ha valakinek egy többszáz éves családfa az öröksége, az számára inkább teher, semmint a szabadság forrása. A hagyománynak ugyanis nem sok köze van az ilyen történelmi realitásokhoz.

Hogy megértsük ennek az unortodox gondolatnak a magától értetődőségét, a politika világához kell fordulnunk. Minden kérdés azon fordul meg, hogy nézünk rá az adott dologra. A politika embere, ha a politikai dolgok világának alakítója és nem elszenvedője akar lenni, mindenre erőforrásként kell hogy tekintsen. Ha az örökség csak egy realitás lenne, ami kötelez, hogyan tudna erőt meríteni a cselekvéshez? A politikust ugyanis végső soron egyetlen kérdés foglalkoztatja: saját cselekvőképességének lehetővé tétele. A történelem pedig, ha helyesen nézünk rá, erőforrás lehet a cselekvés számára. Helyesen pedig a cél felől kell nézni a dolgokra. A „honnan jövök?”-nek ugyanis az az értelme, hogy „hová tartok?”.

A győzni akaró politikus felől nézve ugyanakkor a magyar történelem egész egyszerűen rosszul van megírva: az ortodox felfogás a vesztes csaták történetéről szól, ebből nehéz erőt meríteni a cselekvéshez. Újra kell tehát írni a hagyományt. Így lépnek elő a történelemből a hősök. A hősök, jóllehet történelmi szereplők, nem a tények és a dátumok világához, nem a múlthoz, hanem a jövőhöz tartoznak. Hogy például mi ’56 értelme, az nem ’56 felől, hanem a jelen, méginkább a jövőbeli célok felől dől el. Ha a győzelem lélektani feltételeinek megteremtése a politikai feladat: akkor ’56 arról szól, hogy tisztelet a bátraknak! Így lesz a történelmi realitásból, ami kötelez, politikai realitás, ami szabaddá tesz. S csakis az ilyen és ehhez hasonló varázslásnak köszönhetően válhat a hagyomány olyan erőforrássá, amely példatárként szolgál a „kik vagyunk?” kérdéséhez.

Ha ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolását a politika rábízná külön-külön mindenkire, a válaszok olyan széttartóak lennének, amely megakadályozná a közös cselekvést. A „mit akarunk?” kérdése ugyanis elválaszthatatlan a „kik vagyunk?” problémájától. Ha Magyarország a szabadságharcosok földje volt, ma is az, és az is marad, akkor világos, hogy mi magyarok elsősorban szabadságot, függetlenséget, önbecsülést és ehhez hasonlókat akarunk. Ez az egyirányba tartó, közös cselekvést is magában foglaló önmeghatározás pedig annyira erős késztetést jelent egy politikai közösség számára, hogy aki ennek a tagadásával próbálkozna (például a magyar történelemre a kudarcok sorozataként tekint, mondván, mi magyarok már Mohácsnál „elkúrtuk”), az egycsapásra a labancok között találja magát.

A szabadon értelmezett hagyomány így válik a politikai erőtér szembenálló pólusait is meghatározó erőforrássá.

Szabadság = 1. ~: tűzvész és nyargalás 2. ~: az „előre!” azt jelenti, hogy akármerre

Van itt egy zsarnokság: az a liberálisnak nevezett közkedvelt képzet, mely szerint az emberek autonómak, nincs is más életcéljuk, mint az autonóm élet, és ha egyáltalán szükség van bármilyen politikára, annak célja csak az lehet, hogy tartsa tiszteletben ezt az abszolútnak tételezett antropológiai elvet. Ebből a helyes politika két iránya vezethető le: az állam vagy hagyjon békén az embereknek, ekkor intézményi és igazgatási kérdésekké silányítva igyekeznek kizárni a politikát az emberi világból, vagy, mivel ez a vállalásuk teljesíthetetlen, és így az ajtón kitessékelt átkozott politika mégiscsak visszamászik az ablakon, akkor az a feladata, hogy segítse elő a jó élet feltételeinek kialakítását, azaz tegye még autonómabbá az embereket.  A liberálisok által nagy gonddal kidolgozott „szabadság elmélete” a politikát tehát mindenhová elvezeti, oda is, ahol nem lenne semmi dolga. Az általuk démonizált hatalom valóságos zsarnoksággá válik: uralma alá hajtja az egész embert, veszélyeztetve annak integritását.

A szabadság azonban nem elméleti kérdés. A szabadságot gyakorolni kell.

Ha kinézünk az ablakon, azt látjuk, hogy nem mindenki képes gyakorolni a szabadságot.  Szabadságunk van a döntésre, ami mindig gyakorlati és nem elméleti kérdés, de a szabadság megéléséhez döntenünk kell a szabadság mellett. Az a szuverén, aki képes meghozni ezt a semmiből születő döntést. A szabadság tehát a politika minden formáját feltöri, a szabadság ugyanis nem ellentétes hatalommal, hanem annak megvalósulása: a szabadság gyakorlása maga a hatalom.

A szabadságot megvalósító hatalom pedig nem ismer nyugvópontot: csak tűzvész meg nyargalás az élete. A szakadatlan gyakorolt szabadság dönt arról, hogy fennáll-e a tűzvész, és hogy mit kell tenni a tűzvész elhárítása érdekében, majd nyargal tovább, újabb és újabb mozgásteret nyitva a cselekvés számára, büszkén jelentve ki, hogy az „előre!” annyit tesz: akármerre, egyetlen dolgot őrízve csak meg: saját körülrajzolhatatlanságát. S ha megpróbálják előle eltorlaszolni a végtelen fullánkját (mondván: nincs mozgástér, nincs alternatíva, úgysem lehet másként csinálni és így tovább), akkor mindig tesz vagy mond valami megjósolhatatlant, rést nyitva a lezárt kapukon, kinyílvánítva, hogy amit képvisel, „ez is egy európai álláspont”.

Míg a szabadság zsarnoksága magát a szabadságot bénítja meg, a hatalom szabadsága kiteljesíti azt.

A szabadság ugyanis nem élvezhető kontextus nélkül. A sokféle emberi akarat káoszában a szuverén szabadsága vág rendet. A káoszból csak úgy lehet kozmoszt formálni, ha a politika nem ismer nyugvópontot, előre megy, ha tetszik akármerre, folyamatos mozgásban tartva a legalapvetőbb emberi szenvedélyeket: a reményt, a félelmet, a büszkeséget és a haragot, állandóan emlékeztetve és ugyanakkor felejtésre készetve, egyetlen közösséggé tartva össze a széttartó sokaságot.

Szemben a „szabadság elméletével” a „szabadság gyakorlása”, mivel nem magát az egész embert, hanem csak a legalapvetőbb szenvedélyeinket manipulálja, érintetlenül hagyja integritásunk legmeghatározóbb vonását, hogy ki-ki maga képes-e meghozni a döntést a szabadság mellett. A „szabadság gyakorlása”, vagyis a hatalom tehát nem lerombolja, hanem egyenesen tiszteletben tartja az emberi motívumok sokféleségét és az emberi természet eredendő problematikusságát.

Van itt egy motívum: újra beszélni.

Miért ne lehetne felrúgni a szabályokat? Miért ne lehetne újból kezdeni, amit már egyszer félbehagytunk? Miért ne lehetne?

Mindent lehet.

Ez a megjósolhatatlanság ereje.

Tenni vagy mondani valami megjósolhatatlant. Ebben áll a szabadság.

A szabad ember akkor beszél, amikor ehhez késztetése van és nem akkor, amikor erre késztetik.

Van itt egy belső késztetés: írni egy szótárt. Ez a szabadság forrása.

A szótár az egyes szavak jelentését adja meg, kibontva a bennük rejlő értelmezési lehetőségeket. Ezek a lehetőségek attól függnek, hogy hogyan nézünk rá a dolgokra.

A politikában azzal az előfeltevéssel néznek rá a dolgokra, hogy ahogy egy dolgot megnevezünk, már egyúttal alakítjuk is azt.

Az tehát a szándék, hogy úgy kezdjek el újra beszélni, hogy mindaz, ami kimondásra kerül, majd egy szótárrá, egy önálló világgá egyesül.

Egy évvel ezelőtt Kőszeg és a Tranzit fesztivál indította útjára ezt a blogot.

Most ismét ugyanez a földrajzi hely és ugyanez a politikai idő adta a belső késztetést jelentő motívumot.

Az első négy bejegyzés így Kőszegnek és Kőszegen lett címezve.

Remélhetőleg ebből bomlik majd ki a kormányzás/tudás egy olyan szótári rendje, amely elgondolkoztat, vitára késztet, új szempontokat vet fel és régieket elevenít fel.

Előre tehát.

Az előre pedig annyit tesz, akármerre.

„Úgy látszik, hogy az egész literatúra útnak indult, hogy ítéljen arról, mit látott s nem látott. Ez is egy characterizáló jelenete időnknek...a megelégületlenség elhajtja most az embert a honi tűzhelyről...a gond...velök utazik...a talentum a létezőt méri, ítéli, alakítja; s ez a kritika.”

(Pulszky Ferenc: Úti vázlatok 1836-ból)

A XIX. század harmincas éveiben valóságos divattá vált a külföldrejárás. A „politikai utazók” tanulmányútjai a magyar elmaradottság és a fejlődésben előttünk járó liberális nyugati tapasztalatok ütköztetését szolgálták, osztozva abban az előfeltevésben, hogy mihelyt valaki tétlenségéből felocsúdik, az Magyarországon elviselhetetlennek fogja tartani az életet. 

A héten Brüsszelben jártam, jó politikai utazóként sóhajtozva és elragadtottsággal akartam szemrevételezni az előttünk járó, jövőképnek tekintett „Európát”. Nem a kurizóriumokra figyeltem, hanem mintát és biztatást kerestem a magyarországi viszonyok megváltoztatásához és ezt tapasztaltam:

EGY KORTÁS POLITIKAI UTAZÓ FELJEGYZÉSEI

Brüsszel nem Moszkva. Nincs olyan messze és nem is arra van

...Mindenütt szemét. Szemétben taposunk. Európai itt mindenki, sok köztük az arab, a kongói és a magyar. A nyugati ember velük dolgoztat, de hol vannak a belgák? Lehet, hogy elmenekültek?...

...Egy magyar lány is velünk utazik, sportpszichológiából most írt kiváló dolgozatot, meg is dícsérték érte, a transzfer egy éjszakai bár bejáratánál teszi ki...

...Brüsszel a megvalósulás világa. A dolgok itt a folyamatos megvalósulás állapotában vannak, nincs tere a lehetőségnek. Eltorlaszolják a végtelen fullánkját. A taxik büdösek....

...Vannak dolgok, amelyek mindenhol egyformák. A kommercializálás szelleme, a szendvicsemberek, a tömegturizmus kikötőhelyei: az uniformizált éttermek üressége, az idegenség foszforeszkálása a hazugság neontábláival és díszleteivel szembesülve...    

...Megérkeztünk: a baloldal kétségbevonhatatlan hivatkozási pontjának tekintett Európa emelkedik előttünk, az európai parlament bábeli zűrzavara a légikikötők anarchikus tereit idézi, egy valóságos űrkocsma, a nyelvek, nációk és szempontok sokaságából miféle mechnizmus termeli ki az európai gondolatot?...

Vagy nincs szükség fényre, vagy sötét van

...A mechanizmusról I.: minden le van csupaszítva, fel kell öltöztetni. Le kell mezteleníteni, hogy fel lehessen díszíteni. Minden a nemzeti érdekről szól, de ez Európa. Az európai politika a felöltöztetések közti viták terepe. Analitikus politikai pornó...

...A mechanizmuról II.: ki kell várni a megfelelő időpontot; óvatos lépésekre van szükség; nem szabad elkapkodni; elfogadható álláspont kell vagy markánsan fel kell puhítani; kompromisszumot kell elérni vagyis azt, ami mindenki érdekét szolgálja; ezért azt kell mondanunk, hogy ők részérdekeket képviselnek, mi viszont mindenki érdekét; vagy ami ugyanaz: ők több pénzt akarnak, mi nagyobb harmóniát; ezért választanunk kell a viszonylag határozott sunnyogás és a bekeményítés között; megvan a narratíva: mi csak egy jó megállapodást támogatunk, vannak a jó szereplők, ezek mi vagyunk, és vannak a rosszak, ezek ők, mi az európai polgárok érdekét képviseljük, ők meg párthűség alapján járnak el, ők meg akarják akadályozni az európai álláspont érvényesülését, ártani akarnak az európai embereknek, aminek beláthatatlan következményei lesznek Európára nézve, ha mi ezt nem akadályozzuk meg, ha mi nem védjük meg az európai emberek érdekeit; csak öltöztessük fel a német, a francia, a lengyel érdeket, csak rejtsem el a saját ambícióimat, a politikai rivalizálás kényszerű logikáját.      

...A mechanizmusról III.: Brüsszel égtájai: 1 nem, hacsak...2 igen, de...3 világos állásfoglalás.

Távlat előlről

...Magyarország egy elképzelt ország. Nem tudod meggyőzni őket igazunkról. Magyarország ellenfelei nem racionális érvek alapján mondják, amit mondanak. Elképzelték maguknak, feltalálták, hogy Magyarország legyen rossz ország. Az elképzelés és feltalálás ellen nem lehet érvelni...

...”Meg lehet ugyan próbálni, hogy jobb képet alakítsunk ki az országról, de vannak olyan szimbolikus kérdések, amelyekre mindig vissza lehet térni, hivatkozni lehet.” – „Dehát máshol is vannak ilyen ügyek” – „Ez igaz, de nem számít”...

...Nincs értelme, nem mondhatom ugyan ki, de nincs értelme. A magyar kormány ellenfeleinek hagyományosan jó kapcsolatai vannak. Ők ugyan nem tényezők „Európában”, de akiknek elmondják a sztorijukat, azok, ők pedig úgy hivatkoznak a magyar baloldali és liberális nemtényezőkre, hogy amit mondanak, az hiteles. Ezt a hátrányt nem lehet rövid idő alatt ledolgozni, ez emberanyag-kérdés...

...Látom, hogy megértetted, hogy reménytelen. Meg lehet persze próbálni, kísérletet lehet tenni, legalább a lelkiiismeretünk miatt, de a big picture-t mi nem tudjuk megváltoztatni...

...Szabadság és erőfeszítés. Az európai álláspont csak egy konstrukció. A baloldal feltalálta magának az európai álláspontot. Holott, mint láthatod, hús-vér érdekekről van szó, nemzeti érdekekről, személyes érdekekről. Ez ugyanolyan mint az „objektív” álláspont, nem lehet ellene eredményesen érvelni. Adaptív sunnyogásra van szükség. El kell játszani a játékukat. Fel kell öltöztetni a saját érveinket. Kettős beszédre van szükség. Másként kell beszélni kifelé és befelé, és eközben persze meg kell vádolni a másikat a kettős beszéd vádjával. Mindenki ezt csinálja, a baloldaliak is....

Távlat hátulról

...A saját előttünk járó jövőképünknek tekintett Európa civilizációs krízissel küzd. Az európai politika is politika, ugyanaz a természete. Csak kifinomultabban kell játszani, mert mások találták ki a játékszabályokat. Mi pedig magyarok vagyunk...

...Még ha ellenkező előjellel is, Szemere Bertalan sorai jutottak eszembe: „Barátom, itt mindent gigászi idomban találsz, úgyhogy ki Anglia mértékével méri Magyarországot, az annak vagy igen heves barátja, vagy ellensége. De ha tehetném, ez életet minden becsületes magyarral megnézetném”...

...Nehéz a dolga a politikai utazónak, ha saját állapotaink gondja foglalkoztatja, a politika legelső kérdése ez: Was ist zu machen?....

„Mint kormányrudat használta a reményt és a félelmet; az egyiket, hogy féken tartsa az athéniak önteltségét, a másikat pedig, hogy felemelje és vigasztalja őket, ha kedvüket vesztették.”

(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)

HAZAFIAS KÖTELESSÉG MARADNI ÉS EMELNI A HAZÁT!

A politikai idegenszívűség szirénhangjai akarják elvenni a reményt, hogy van értelme a küzdésnek, itthon is lehetséges egyről a kettőre jutni, van értelme kitartani, a magyaroknak magyar földön boldogulni.

A politikai idegenszívűség szirénhangjai hazafias kötelességnek hazudják saját morális parancsunkat, hogy mindenki, aki teheti, akinek esze, képzettsége van hozzá, EL KELL HOGY HAGYJA A HAZÁT. Mert mint mondják: „ha maradnánk, akkor teljesítményünk elnyújtaná az agóniát. Ha maradnánk, akkor erőforrásokat adnánk a nép illúzióinak és irreális elvárásainak további fennmaradásához-fenntarthatóságához. Ha maradnánk, akkor megnyúlhatna az az idő, amíg még az elit a maga hasznára működtetheti az országot, és amíg a nép zömének csak egyre kevesebb és kevesebb valós reménye lehet. Aki pedig gyorsítja az önző elit távozását és rövidíti népe szenvedését és segít a népnek megszabadulni  káros illúziótól, az hazafi.”

Ha igazuk van a politikai idegenszívűség bajnokainak, hazafias kötelesség rábírni őket hogy menjenek, hagyjanak itt minket. Ha számukra az a hazafi, aki gyorsítja az önző elit távozását és rövidíti ezzel népe szenvedését, mert segít megszabadulni a káros illúzióktól, akkor legyünk hazafiak az idegenszívűek szótára szerint is.

Mert kik is ők valójában?

Ők az ÖNZŐ ELIT TAGJAI, akik a népre hivatkoznak, miközben saját jólétüket tartják csak szem előtt.

Ők az önző elit tagjai, akik ha CSERE van, elmennek New Yorkba, Hong Kongba meg Párizsba tanítani.

Ők az önző elit tagjai, akik azelmúltnyolcévben még maradni akartak, mert haszonélvezői lehettek saját elvbarátaik kormányzásának.

Ők az önző elit tagjai, akik „népet” csak színes albumokban láttak, meg is könnyezik az eredeti angol, francia vagy német képaláírást.

Ők az önző elit tagjai, akik azt hiszik, hogy TELJES KÖRŰ TUDÁSUK magasabbrendű a politikai tudásnál, hogy ők jobban tudnák, őket az ÉRTELEM parancsa vezeti, csak nem engedik őket oda, mert a tehetségtelenek elveszik előlük a levegőt, megméretni viszont nem méretik meg magukat, mert senki se állna mögöttük, senkit se képviselnek önmagukon kívül, ezért undorodnak a standard magyar politikustól, a magyar standardtól meg hánynak, hazafias kötelesség tehát elmenniük.

Senkit se tévesszenek meg a politikai idegenszívűség szirénhangjai! Az önző elit tagjai nem a hazáért, hanem magukért mennek el.

Hazafiúi pátosznak hazudják kényelmüket, a sajttorta iránti engesztelhetetlen vonzódásukat Párizsban, kortyonként ízlelgetni a whiskeyt Glasgowban, „a kortárs nemzeti radikalizmus pusztításai Budapesten” és „neofasizmusok Magyarországon és Magyarországon”  elnevezésű kurzusokat tartani a problémát értő „nyugati” liberális tanszékeken, vagy éppen megtalálni a gyökereiket Braunschweigben vagy éppen Schwarzburg-Rudolstadtban.

Mert azt meg lehet érteni, ha valaki szerencsét akar próbálni valahol máshol, ha azt gondolja máshol sikeresebb lehet, a világ más pontján talán kiegyensúlyozottabb, jobb életet élhet. Ennek a vágynak azonban semmi köze a hazafisághoz. Mert a hazafiság a közösségért érzett felelősség, még akkor is, ha egyénenként áldozatot is kell vállalnunk érte. 

Őket valóban itthon kell marasztalni, mert valóban érdemes azért dolgozni, hogy ők visszajöjjenek. Nekik be kell bizonyítani, hogy élhetőbb lesz Magyarország, mert ez is szép Richmondnak való hely. Nekik kell megmutatni, hogy ugyan nehéz, de az eredmények már láthatóak. Hogy megérte kiállni a magyarok érdekeiért, megérte felvállalni a konfliktusokat, mert MAGYARORSZÁG már egy sor területen JOBBAN TELJESÍT, még mindig nem elég jól, de jobban. S ha a magyarok összeadják az erejüket, érdemes ebben az országban berendezkedni, családot alapítani, gyerekeket nevelni, és ki-ki amivel tud, azzal előmozítani a hazát.

Fennáll tehát egy bizonyítási kényszer: nekik és mindazoknak, akik maradni akarnak,  reményt kell adnunk: Magyarország jobban teljesít, jó magyarnak lenni. Magyarország még sokra hivatott. Csak maradjunk itt, emeljük fel a hazát.

Az önző elitnek viszont üzenjük meg: hiába vártok a „katasztrófára”, hiába várjátok, hogy a romok alól elérkezzen hozzátok a nyöszörgés hangja, hiába akartok majd visszatérni, mert nem lesz itt semmiféle katasztrófa, nem lesz itt nyöszörgés, nem lesz itt nemzethalál, Magyarország emelkedni fog.

Nektek New Yorkban, Párizsban, Hongkongban, Braunschweigben, Schwarzburg-Rudolstadtban emelkednek majd a sírjaitok.

„Ez a trónfosztott szellem gyújt világot / sejtjeim éjében, idegeim / hamar rozsdásodó drótszálain az ő parancsa futkos. / Ő nem tűri, hogy a legyőzetés / szégyenébe belenyugodva, / tehetetlenül elheverjek / ürülékem kupacai között. / Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim / tövisbozótjából magasba nézni, / hogy lássam kárpitok lebbenését, / melyek mögül álarcok kandikálnak. / Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben / ő kényszerített tervet szőni ellenük.”

(Kálnoky László: Letépett álarcok)

Van itt egy politikai túlélő.

Igaz, talán az egyetlen, akinek még akkor is meredeken csökken tovább a támogatottsága, amikor már rég nincsen kormányon.

Mindazok után, amit tett, ez nem is csoda. Minden józan emberi számítás szerint már régen el kellett volna tűnnie a politika színpadáról.  Ha egyáltalán bármit is akart volna még később a politikai pályától, ehhez az kellett volna, hogy elfelejtsék az emberek. Ne is emlékezzen senki arra, hogy létezett valaha egy Gyurcsány Ferenc nevű magyar miniszterelnök.

Ő más utat, karakteréhez illőbb megoldást választott. A Gyurcsányság fénykorában sem volt más, mint kényes egyensúlyozási kísérlet saját démonizálhatósága és a démon karikatúrája között.

Gyurcsány tehát úgy maradt életben, hogy a démon és a bohóc közti küzdelmet az utóbbi javára döntötte el.  Vagy másként fogalmazva: politikai túlélésének az volt az ára, hogy megszűnt komolyan vehető politikus lenni.

Ez egy nagyon is racionális lépésnek bizonyult, önmaga nevetségessé tételének szándéka világos politikai érzék megnyilvánulása. Mert az emberek úgy tűnik, mégiscsak felejtenek. Míg három évvel ezelőtt Gyurcsány Ferencet gyűlölték, ma inkább csak nevetnek rajta. Eközben ő ugyanaz maradt, aki volt és ugyanaz a politikai felelősség is terheli. Velősen fogalmazva: Gyurcsány Ferenc nem szűnt meg veszélyes politikus lenni.

Miközben nevetnek rajta, addig ő démoni módon manipulálja az erőviszonyokat.

Először is ő mondja ki, amiről Mesterházy és Bajnai hallgat. A DK programja a közös nevező a baloldali összefogáshoz.

Másodszor, mivel tudja jól, hogy személye tehertétel, mindkettőre ráakaszkodik, tudatosan komoly politikai károkat okozva nekik.

Harmadszor, kioktatja őket politikai érzékből, elmagyarázza nekik, hogy nem lehetséges értékmentes, szakértői kormányzás, a politika harc, a hatalomért küzdeni kell, vagyis a köztársaságpártiak nélküle csak naív értelmiségi álmodozók lehetnek.

Negyedszer, voltaképpen azt mondja, letépve az álarcokat, hogy Bajnai gyenge, Mesterházy meg érdektelen, nem vehetik fel a versenyt Orbánnal szemben. Vagyis nélküle nem fog menni: Gyurcsány Ferenc nélkül nem lehet eredményes az összefogás.

Ötödször, a vádak racionális megokolásával is szolgál. Míg Facebook-bejegyzésében még az okos stratégiai mérlegelés lehetőségéről ír: hogy melyikük is legyen, Bajnai vagy Mesterházy, ezzel kapcsolatban „két lehetőség van. Vagy elhúzódó önépítő taktikai csaták, nyílt és burkolt zsarolási küzdelmek várnak ránk, vagy szabályozott és végül mért verseny. Az előbbi pusztíthat, az utóbbiból akár erősödhetünk is. Technika sok van. Előválasztás, közvélemény kutatás, vagy bármi hasonló. Mi lenne, ha egyszerűen csak racionálisak és bölcsek lennénk?” Addig az ATV-nek adott interjújában már a „racionális és bölcs megoldást” is felkínálja: van ugyanis egy harmadik lehetőség, egy olyan jelölt, amelyikben Mesterházy és Bajnai megállapodhat.

Úgy tűnik, nem lehet egykönnyen belenyugodni a legyőzetés szégyenébe.

„Hol vannak a falak, / a bástyák, / az erős palánkok, / az acélos katonák, / a bátor magyarok?”

(L. Simon László: Wathay Vicekaptány a Fehérváriákhoz és a Jóistenhez)

Van egy uralkodó nézőpont.

Ez a perspektíva a kultúrpolitika kérdéséhez a kultúra felől közelít. A „kultúrpolitika” így a mindenkori kormányzat, legyen az bal- vagy jobboldali, beavatkozását jelenti a kultúra világába. Elosztási kérdések, intézmények létrehozása-megszüntetése, emberek mozgatása, kinevezési viták adják azt az érdekek és értékek finom fonalából sűrűn szőtt hálót, amelybe a kultúra szereplői rendre belegabalyodnak. A háló bármely rezdülése (személycserék, forrásmegvonás, intézmények gründolása) élénk vitát vált ki az elit köréből. Az így értett kultúrpolitika a „vitáról” szól, szereplői a „kulturális elit” tagjai.

Az is természetes, hogy a mindenkori kormányzatnak, legyen az bal- vagy jobboldali, van álláspontja a magaskultúra kívánatos hangsúlyairól. A kulturális elit által kifogásolt vagy éppen üdvözölt lépések mögött jó esetben a magaskultúra irányának befolyásolására irányuló kormányzati szándék áll. Hogy ki irányítsa a kormányzati kultúrpolitikát, ki vezesse a Nemzeti Színházat, hogyan és ki ossza el a magyar fimgyártásra szánt forrásokat, a kulturális térfoglalás milyen formái intézményesüljenek stb. ezek nyilvánvaló módon egy kormányzat kultúrpolitikai törekvéseiről is szólnak. Az így értett kultúrpolitika a „hangsúlyokat” teszi ki és természete szerint a kormányzati munkamegosztás elemeként szemlélt „szakpolitikaként” működik.    

Itt kell megfogalmaznunk az első megállapítást: a kulturális élet aktuális vitái és hangsúlyai éppen azt mutatják, hogy a jelenlegi jobboldali kultúrpolitika nemhogy felszámolta, hanem tovább erősítette a magaskultúra pluralitását. Olyan hangok és hangsúlyok jelentek meg ugyanis - a korábbi hangok változatlan fennállása mellett - az elitkultúra égboltján, amelyeket a liberális kultúrpolitika korábban tradicionalista, posztromantikus, bezárkózó-nemzeti hangként utasított el. Ebből az is következik, hogy a liberális kultúrpolitika nem tudja megugrani a saját maga által túl magasra tett lécet: nem viseli el a liberális hangokon túlmutató pluralitást.

A mindenkori kultúrpolitikának azonban lehetséges egy másik nézőpontja is.

Az a kérdés, hogy mi magyarok, külön-külön, de mindenekelőtt együtt mire vagyunk képesek. A kultúra „életforma”, „minőség”, „elevenség”, „erő”, amely segít megtalálni az élet, a magyar élet lényegét. Magyarországot, a magyar emberek közösségét kormányozni egyúttal tehát valami olyasmit is jelent, minthogy kifejezésre juttatni a magyar élet lényegét. Hogy megteremthetők, elősegíthetők-e azok a feltételek, amikor minden magyar összeadja az erejét és alkot valamit, ami kibírja az időt. Az így értett kultúrpolitika az „együttműködésről”, a „létrehozásról” szól, résztvevője „minden magyar”.

Ezen a ponton kapcsolódik össze a kultúrpolitika a kormányzati sikeresség kérdéskörével. A kormányzás kezdeményezés, elmozdítani valamilyen irányba, „felfelé” vagy „lefelé”, a magyarok politikai közösségét. Az emelkedés feltétele az egység megteremtése, hogy legyenek olyan kérdések, amelyekben egyetértés van minden magyar között. Míg a szűken értett kultúrpolitika a „vitáról” szól, a kormányzati sikeresség feltételeként szemlélt kultúrpolitika a „közmegegyezésről”. Nem az előbbin, ami állandóan ki van téve az "itt és most" viharainak, hanem az utóbbin, ami természeténél fogva nem illeszkedik a választási ciklusok bioritmusához, múlik minden konszolidációs politika sorsa.

Ebből következik a második megállapítás: a jelenlegi jobboldali kormányzat egy olyan nem szakpolitikaként szemlélt kultúrpolitika mellett elkötelezett, amely „felfelé” akarja elmozdítani a magyarokat egy „erős Magyarország” víziója jegyében, ebben akar „közmegegyezést” elérni. Míg  a szűk értelemben vett jobboldali kultúrpolitika alternatíváját a „liberális” adja, a kormányzati sikeresség feltételenek tekintett kultúrpolitikának a „szocialista hatalompolitika” maradványait kell felszámolnia. A „merjünk kicsik lenni” szemléletet, a „jobb nem ugrálni” életbölcsességet, a felvállalt gyengeségtudatot, a hétköznapi élettől a diplomáciai ügyek intézéséig mindent átható meghunyászkodást, a másoknak való megfelelési kényszert, a gyengeséget. Hiszen a magyar politikatörténet milyen sikerkorszaka kötődik a lebeszélés kultúrájának uralmához? Semmilyen. Érdemes tehát megpróbálni a „magabírás”, a „kiállás”, az „állhatatosság”, a „leleményesség”, a „magyar érdek” és végső soron az „erő” útját.

A jobboldali konjuktúra időtállósága, egyúttal egy jövő felé nyitott politikai közösség lehetősége múlik az így értett kultúrpolitika sikerességén.